Kicsit elhűltem, mikor A falu más kritikáit olvastam, és sok elmarasztaló véleménnyel találkoztam. Az jutott eszembe, hogy talán bennem van a hiba. Mert nekem ez a film igenis tetszett.
A kollegák problémája túlnyomórészt abban merült ki, hogy Shyamalan legújabb filmjében ismét ugyanazt a jól bevált és mostanra tökélyre fejlesztett sztori-ívet alkalmazza, aminek segítségével olyan hatalmasat robbant első filmje, a Hatodik érzék. (Tehát lassan, inkább sokat sejtetve, mint mutatva indít és építkezik, aztán egyre több sokkoló elemet, majd suspense-t használ, hogy végül a gondosan létrehozott feszültséget nem sokkal a csúcspont után egy végső csavarral – a néző meglepetését felhasználva – teljesen kioltsa.) Ez az érvelés azonban túlságosan is hajaz a ma olyan divatos „elvárás-áramlatra”, mely szerint egy jó rendezőnek mindig valami újjal kell kirukkolnia. Tény, hogy Shyamalan első filmjével a maga számára is magasra helyezte a mércét, de azt korántsem merném állítani, hogy nem felelt volna meg neki. A meglepetés ereje természetesen mára elveszett, hiszen aki látta a rendező korábbi filmjeit, az nagyjából ismeri a fentebb röviden vázolt sémát, tehát tudja, mit kaphat a pénzéért. Ugyanakkor az is csak üdvözölhető, ha a rendező új utakat keres, mint tette a Jelekkel, de vajon hiba-e, ha a téma kedvéért visszatér a korábbi dramaturgiához? Ez alkalommal egy, a világtól elzárt falucskába vezet a 19. század végére, ahol kedves, jólelkű emberek élnek békében egymással és az erdővel. Egy ősi tiltás szerint nem léphetnek a fák közé, mert az titokzatos és veszélyes lények birodalma. Egy napon azonban egyikük megszegi a törvényt.
Az indiai származású rendező az emberek félelmeire épít, ahogyan tette ezt az előző három alkalommal is. Míg azonban a megelőző munkáinál a szorongás kiváltója valamilyen konkrét kreatúra vagy ember volt, most Shyamalan egy, az emberiség kollektív tudatalattijában létező érzéshez nyúlt, mégpedig a megfoghatatlan (sötét) ismeretlentől való rettegésünkhöz. Ahhoz a mindenki által átélt tapasztalathoz, amit gyerekkorban a szoba sarkaiban megbúvó árnyak, később pedig talán az alkonyi/éjszakai erdő összeboruló fái keltette borzongás jelentenek. A falu szörnyetegeinek nincs nevük, csak úgy emlegetik őket, mint „azok, akikről nem beszélünk”. A néző félelme pedig azután is megmarad, hogy beavatják a titokba, illetve meglátta a lényeket. (Ez utóbbi tény ékes cáfolata a más esetekben helytálló véleménynek, mely szerint minél később és minél kevésbé mutatja meg egy film a szörnyet, annál jobb, mert a trükkmester és az effektusok valósága sohasem közelítheti meg az emberi képzelet teremtette démonokat.) Tehát bár egy pont után átértékelődik az addigi tudásunk, és máshogyan tekintünk az addig látottakra, csak még jobban félünk. Azaz a bizonytalan tölt el igazán mély szorongással. A rendező pedig olyan könnyedséggel terelget, mintha mi, nézők gombnyomásra működnénk, s taszít bele a rettegésbe, hogy a következő képsorral ne csak feloldást nyújtson, hanem meg is nevettessen. A precízen adagolt, szélsőséges érzelmi impulzusok vezetnek aztán olyan feszültséghez, ami az újabb fordulatok rejtette kulcsok és megfejtés ellenére is megmarad és befolyásol.
A „nagy meglepetés” még külön szót érdemel. Bár megvan a helye a cselekményben, mégis erőltetettnek tűnhet. Magyarázatot ad számos, a falucska alapítását, a felnőttek csekély számát és egyéb, zavaró momentumokat illető kérdéseinkre, de mivel nem kapcsolódik igazán szervesen a fő témához, kicsit nyakatekert, és emiatt talán az egyetlen bizonytalan pont.
Ugyanakkor Shyamalan tudatos hangulatteremtésével, veterán és újonc színészgárdájával, illetve a saját, ismerős félelmek által a nézők bevonásával teszi ezt a filmet annyira életképessé és mond ellent a túlzó kritikáknak. A falu – mint filmélmény és munka – több kérdést, témát is felvet többféle szemszögből, azaz befészkeli magát a nézők fejébe vagy fantáziájába, és megdolgoztatja azt. Ahogyan egy jó film szokta.
