Roland Emmerich: 2012 Roland Emmerich: 2012

Commedia dell'apocalisse

Roland Emmerich: 2012

ÉRTÉKELD A FILMET!
2012
Roland Emmerich
2009

A Filmtett szerint: 4 10 1

4

A látogatók szerint: 0

0

Szerinted?

0

Ismét évszám az Amerikába szakadt sváb, Roland Emmerich új eposzának címe. Míg utóbb a gagyi I.e. 10 000-ben egy gonosz civilizáció romlását „regélte el”, addig a 2012 már a mi kultúránk bukásának szikár dátuma. A rendező eddigi katasztrófa-szériájában idegenek, óriáshüllők és az éghajlat is bosszút állt az érdemtelen emberiségen, legújabb hardcore rombálásában a bioszféra elégeli meg a homo sapiens cipelését.

Emmerichnek cégére lett a világégés. Bár míg az 1984-es Noé bárkája elv című időjárásos sci-fi vizsgafilmje kis híján csődbe vitte a müncheni filmiskolát, addig a Függetlenség napját alacsony büdzséje ellenére is szemkápráztató propagandára faragta – a 20th Century Fox örömére. Egy ideig azonban nem jött rá (ld. Moon 44, Tökéletes katona), hogy tulajdonképpen mesterien tudja ötvözni a családi mézesmázost a világ elpusztításával. Filmjeinek többségében valamilyen csonka família küzd a ráboruló mindenséggel, hogy a szeretet és az összetartás erejével legyőzzenek mindent, ami rossz. Ez a 2012-ben sem változik, a rendező igazából csak a tétet emeli: jöhetnek nyálkás idegenek, monstrum-gyíkok, velőt rázó viharok, s most a világ felborulása, Emmerich legényei – párjukkal karöltve – mindig győzedelmeskednek.

Kép a 2012 című filmből

S ha megvizsgáljuk hősei tipológiáját, találhatunk alkoholistát, striptease-táncosnőbe szerelmes vadászpilótát (Függetlenség napja), félretett biológusokat (Godzilla), s jelen esetben egy limuzin-csicska írót. Hiába az értelmiségi fizimiska, Emmerich hősei egyszerűek, akik paraszti logikával és túlélési ösztönnel, vaskos humorral vegyítik a harcot, ráadásul tudatosan kiválogatott rajzfilmfigurákhoz hasonlatosak. Nyerő kinézetű, nagyszemű Mickey egér-alakjairól képtelenség elhinni, hogy meghalnának. Hajlékonyságuk miatt a találékony jenki egy újabb evolúciós példáját testesítik meg. Tartalomhoz a forma: Emmerich szinte alig forgat élvonalbeli színészekkel, a mainstream által nélkülözött aktorai legalább olyan szebb napokat látott mesteremberek, mint filmjeinek szereplői. Nem is baj, mert a lényeg úgyis az igazi főszereplőn van: a pusztításon.

Kép a 2012 című filmből

A 2012 sztorija több mint két és fél órás játékideje ellenére is bináris. Az első háromnegyed óra a kissé hosszúra nyúlt tudományos igazolással és a karakterek bemutatásával foglalkozik. Aztán a következő egy óra az, amikor a film úgy működik, mint egy pornó: a sorozatos nagy kitörések között van egy kis lityi-lötyi is, ami a sztorit jelképezné. A tombolás utolsó harmadában pedig az iszonyatosan fennkölt párbeszédek, összeborulások és a trash-sci-fi uralják el a vásznat. Egészen úgy néz ki, mintha a hatvanas évek bugyuta japán katasztrófa sci-fijeiből látnánk remake-et – ha egyszer majd a mai CGI-trükkök is avíttnak fognak látszani, akkor valóban ehhez a vonulathoz fog a film süllyedni. A rengeteg elnyújtás ellenére is az akciók, a rombolások és főleg az utolsó szelet kalandjai izgalmas és látványos, de felemás szórakozást nyújtanak. Ha másért nem, ezért megéri a mozijegy az árát.

Kép a 2012 című filmből

A sodródó izgalmat (ismét) egy csonka család szemszögéből figyelhetjük. A munkamániás lúzer szerző, Jackson Curtis (John Cusack) házassága már régen odalett. Volt felesége (Amanda Peet) gyermekeikkel, valamint egy plasztikai sebésszel, Gordonnal él együtt, aki sorstársuk lesz a menekülésben. Gordon (Thomas McCarthy) érdekes karakter, mert amellett, hogy finnyás, többször bizonyítja ügyességét és menti meg „új” családját, mégis csupán másodhegedűs lehet. A magányos tudós, a film rendíthetetlen erkölcsi sziklájaként funkcionáló Adrian Helmsley (Chiwetel Ejiofor) a másik fő mozgatórúgó, aki összefogja a többi karaktert. Ezen kívül vannak még jó páran, akik a szeretetet és összetartást akarják demonstrálni történetükkel, de mivelhogy ez a téma már a főalakok sztorijaiban is bennefoglaltatik (eléggé didaktikusan), üresjárattá válnak. A negatív, kapzsi oldalt is képviselik néhányan, ám emberségből csak Carl Anheuser (Oliver Platt) politikus jelleme bukik meg. A Függetlenség napjából ismerős patriotizmus itt aztán a hősiesség felső giccshatárát is átlépi. Emmerich elnökalakjairól amúgy is tanulmányt lehetne írni, ehhez most még hozzácsapódik Thomas Wilson (Danny Glover) mindig megtört arcú vezető-figurája.

Kép a 2012 című filmből

A 2012 esztétikája a tökéletes popcorn-mozié. Hiába tudjuk, hogy 6 milliárd ember hal meg a szemünk előtt, mintha nem is érdekelne minket. Los Angeles pusztulásának képei kellemes, néhol mosolyra fakasztó hullámvasútként hatnak, a tragédia „élménye” elsikkad. A rendező ügyel arra, hogy a pattogatott kukorica meghitt habzsolását ne törje meg egy szörnyű haláltusa véres jelenete. Igazából gyorsan beleszokunk a látványba: a családi weekendes poénokkal tarkított és a gravitációt semmibe vevő akciók egyből eloszlathatják az agyunkból azokat a profetikus borús felhőket, hogy esetleg a maják naptárának igaza lehet. Ha úgy vesszük, Emmerich így mítoszt épít és gyilkol is egyszerre. Egy másik bosszantó momentuma ennek a celluloidfolyamnak, hogy (főhőseinken kívül, persze) csak a leggazdagabbak élhetik túl az apokalipszist, vagyis akik egymilliárd eurót fizetnek azért, hogy bárkára szállhassanak. Mimi Leder hasonló tematikájú Deep Impactjében még a humánusabb „sorsolással döntjük el ki lesz a túlélő” volt a menő, s lehet, hogy azt a fordulatot itt is át kellett volna gondolni. Noha a filmben többször is hangsúlyozták az ellenkezőjét, számomra kicsit visszataszító volt a sok kékvérűért drukkolni, akik legfeljebb gusztustalan ölebeiket viszik át az „új világba”.

Kép a 2012 című film forgatásáról

A film utolsó harmadán eluralkodó infantilizmust valószínű, hogy még a multiplex-esztétikán nevelkedett generáció is kikéri magának. De csak lehet: Emmerich ugyanis úgy viselkedik, mint a kisautóival játszó kisfiú. Pedig egy túlfizetett B-film rendező, aki a 2012-vel munkásságának csúcspontján egyfajta szuper-katasztrófafilmet akart forgatni, így rétestészta-hosszúságú opuszába az utóbbi 30 év összes pusztulásos kliséjét belegyúrta: megtalálhatjuk a földrengéses, vulkános, luxushajó-pusztulásos drámák sorát a Poszeidón-katasztrófától a japán (szörnymentes) eigákig. Mégsem mondhatjuk, hogy elégedettek lehetünk, hiszen a tág spektrum nem hoz semmi újat korábbi rokonaihoz képest. Csak annyi látszik, hogy a rendező megöregedett, s a szintén bugyuta, de kellemes „klasszikusait” (Függetlenség napja, Godzilla, Holnapután) már képtelen meghaladni.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

A Filmtett szerint:

4

A látogatók szerint:

0

Szerinted?

0

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Szavazó

Melyik zenész életéből néznél biopicet?

Friss film és sorozat