Clint Eastwood lassan a természet csodájának számít: most már közelebb áll a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, de mintha nem venne erről tudomást, és nemhogy az öregkori pihenést, a csendes visszavonulást fontolgatná, de gyakrabban áll elő új rendezéssel, mint valaha. És ami fontosabb: értékelhető, élvezhető, átélhető filmmel. Arról, amiről szokott: a „mit jelent amerikainak lenni” kortárs mítoszáról.
Mostanában kezdett terjedni a közösségi oldalakon egy mém, amelynek nagyjából így hangzik a szövege: Egyvalamit ne tégy, ha jót akarsz magadnak: ne utazz Tom Hanksszel. A képen pedig jelenetek az Apollo 13-ból, a Phillips kapitányból... és a Sullyból. És valóban, ismét egy olyan főhőst alakít, aki útra kelvén, bajba keveredik, de sikerül megmentenie a maga és a rá bízott emberek életét.
Clint Eastwoodot, kései korszakában – elég megnézni az elmúlt másfél évtized filmográfiájában, hány munkája elé illeszthető a „valós történet alapján” felirat – szinte kizárólag Amerika közelmúltjának valósága érdekli. Ma már valószínűleg nem sokan emlékeznek rá, de néhány éve a magyar sajtó is terjedelmes cikkekben foglalkozott a Hudson folyón sikeres kényszerleszállást végrehajtó repülőgép balesetével. A US Airways 1549-es járata 2009. január 15-én alig szállt fel a New York-i LaGuardia repülőtérről, „összeütközött” egy sereg kanadai vadlúddal, ami a gép mindkét hajtóművének leállását eredményezte, Chesley „Sully” Sullenberger kapitánynak pedig perceken belül döntenie kellett, hogy megpróbál visszafordulni a kibocsátó reptérre, esetleg elérni egy másik, közelebbi leszállópályát, vagy úgy kormányozni a gépet, hogy becsapódjon a várost átszelő Hudson folyóba.
Mivel az adott helyzetben – tapasztalata és intuíciója szerint – a valódi alternatíva az lett volna, hogy rázuhan Manhattanre, a legutóbbi változat mellett döntött. A vízen való landolás nem példa nélküli, de különösen veszélyes műfaj, a gép nem szokta sértetlenül megúszni, a túlélési esélyek nem túl nagyok. Ennek ellenére Sully, bravúros irányítással, úgy „tette le” a repülőt a folyón, hogy a fedélzeten tartózkodó 150 utas és ötfős személyzet teljes létszámban túlélte a becsapódást.
Aki ez alapján valamiféle Airport-típusú katasztrófafilmet várna, annak csalódnia kell. A filmnek nem maga a baleset a fő témája, Eastwood nem sokat foglalkozik azzal, ami konkrétan a gép utasterében történik, a mellékkarakterek elnagyoltak – a középpontban egyetlen figura áll, maga Sullenberger kapitány. A Sully az ő története, nem a katasztrófáé (már ha katasztrófának lehet nevezni egy olyan légibalesetet, amit mindenki túlél). Sullyt hősként ünneplik az eset után, csodának nevezik azt, ami a Hudson folyón történt; Eastwood azonban a legritkább esetben választja karakterei problémátlan heroizálását. A sikeres landolás után tehát elkezdődik a szigorú biztonsági vizsgálat, amelynek az a tétje, hogy kiderüljön, valóban hős-e a kapitány és első tisztje, vagy az egész egy felelőtlen manőver volt, amellyel szükségtelenül sodorták veszélybe 155 ember életét.
A balesetet flashback-szcénákban látjuk, több szemszögből és finoman adagolva elevenednek meg a történtek, míg végül nemcsak maga Sullenberger bizonytalanodik el sietve meghozott döntéseit illetően – az egész művelet, a madárrajjal való ütközéstől a becsapódásig, 6 percig tartott –, hanem mi magunk is. Tom Hanks meggyőzően alakítja a tépelődő pilótát, akinek folyton visszatérő rémálma és -képzete, hogy az általa vezetett gépnek nem sikerül elérnie a folyót, és belecsapódik valamelyik felhőkarcolóba – egy ilyen képzethez pedig New Yorkban, mint tudjuk, igencsak fájdalmas emlékek társulnak.
Clint Eastwoodot rendezőként mindig is érdekelte a hétköznapi csodákat megvalósító hétköznapi ember: az egyszerű polgár, a „kisember”, aki nem tesz mást, csak az adott élet-, illetve krízishelyzetben végzi a munkáját, és ezáltal válik kimagasló figurává. Sully végig azt hangsúlyozza, hogy ő nem tett mást, mint negyven évnyi felhalmozódott tapasztalata, szakmai ismerete, lélekjelenléte és megérzései alapján úgy cselekedett, ahogy abban a döntési szituációban cselekedni lehetett, az egyik vizsgálóbizottsági tagnak arra a közbevetésére pedig, hogy ha őt, a kapitányt kivonjuk az egyenletből, a katasztrófa elkerülhetetlen lett volna, azt válaszolja: nem, ezt közösen csináltuk, a másodpilóta, a légikísérők és a kapitány, az egész csapat.
A mereven szabálykövető bürokratákkal szemben az átlagemberek, a közvélemény ösztönösen érzi a helyzet kivételességét, és azt is tudja, hogy minden számítógépes és begyakorolt szimuláció ellenére az emberi tényezőt, a körülmények nyomása alatt intuitív módon a leghelyesebb lehetőséget választó ember „kényszer-heroizmusát” nem szabad alábecsülni.
És ebben rejlik a Sully nem tolakodó, de határozott patriotizmusa: Clint Eastwood ismét egy olyan amerikairól forgatott filmet, aki a pozíciójától függően pontosan azt tette, amit kell. Se többet, se kevesebbet: egy ember, aki ott volt.
