Nehéz megsaccolni, hogy hány film után adja fel az ember, és írja le egyszer s mindenkorra kedvenc rendezőjét, ám tény, hogy az egykor még Hitchcock örökösének tartott Brian de Palma már az utolsó tartalékokat emészti.
Holott a hetvenes években kevesen értettek olyan ösztönösen jól a thriller kényes műfajához, mint ő (Carrie, Gyilkossághoz öltözve). Később átnyergelt a gengszterfilmek területére, és itt is maradandó pillanatokat szerzett, mint például az Al Pacinóval felszerelkezett A sebhelyesarcú, vagy az Aki legyőzte Al Caponét. A kilencvenes évek viszont a teljes elszürkülést hozták el de Palmának, bár készített még egy megjegyezhető pszicho-thrillert (Káin ébredése), illetve a gengszter tematikához is hitelesen tért vissza a Carlito útjában.
Ami viszont ezután jött, az épphogy az átlag fölött tartotta az egykor markáns stílusjegyeiről, csavaros történetszövéséről elhíresült rendezőt. Hiszen a Mission: Impossible ügyes, ám felszínes akciófilmnek bizonyult, a rejtvényfejtés némileg megvillant még Az utolsó dobásban, de a sci-fi műfajában tett kirándulása (A Mars mentőakció) kétes végeredménnyel zárult. Talán a nagy visszatérés reménye éltette a Végzetes nő elkészítésekor, a produkcióban ugyanis szinte minden hetvenes évekbeli stílusjegye fellelhető, az osztott képmezőtől a megkettőzött személyiségekig.
Egy paparazzo, egy ékszertolvajlással foglalkozó egykori modell, aki átveri társait, öngyilkossággal kísérletező hasonmás, némi leszbikusság – ami ugye az Elemi ösztön óta kötelező dramaturgiai elem –, ebből nehéz bukásra ítélt filmet összehozni, mondhatnánk. A rejtélyes, titokzatos thrillerek mestere azonban, úgy tetszik, nem a visszatérést fontolgatta saját gyökereihez, hanem inkább paródiát kívánt forgatni, amelyben szinte semmilyen funkcióval nem rendelkeznek a korábbi stíljegyek. Az osztott képmező ugyanis semmit nem tesz hozzá a filmhez, inkább zavaró, divatjamúlt modorosságnak tűnik, az előszeretettel használt flashback szájbarágós. A történet pedig: bár a film kétharmadáig ígéretesen építkezik és egyre több rejtélyesnek látszó elem tárul elénk, a végső, nagy megoldás olyan gyermekded és banális, hogy a végkifejlet „meglepetése” felől a cselekmény akár két mezei mondatban is összefoglalható.
Hasonló témában – a jövő és az álom végzetes összefonódása – jóval ígéretesebbet hozott a Vanília égbolt, a „mi lenne ha...” ötletet is jóval ügyesebben kamatoztatta A nő kétszer. Talán épp arra nem gondolt a rutinos rendező, hogy a felületesen használt ötlet, bár meglepetést okoz, visszamenőleg érvényteleníti a film feszültségét és izgalmát, hiszen a szó valódi értelmében nem történt semmi, ami pedig történni fog, azt a sok flashback miatt már előre láthattuk. Így szinte teljesen súlytalanná válik a különben rettentően nehézkes Banderas figurája is.
Szintén ügyetlennek érzem a beállításokkal, különféle szögekkel kísérletező jeleneteket, melyek nagy részét talán a lesipuskás fotós jelenléte indokolja, ám de Palma képtelen kihasználni a segítségükkel felkeltett bizarr hangulatot, sem fokozni, sem elvarrni nem képes őket. Mindezt kevésbé pótolja az agyonrágott érzékiség vagy a történet egynémely valóban feszültségkeltő fordulata, mert a színészi játék is nyögvenyelős, elnagyolt.
Paparazzónk hobbija, hogy puzzle-t készít, illetve rak ki. A történet egyik fő helyszínéül szolgáló teret különböző időpontokban fényképezi le, és abban reménykedik talán, hogy a részletek egymás mellé illesztéséből, illetve a véletlen segítségével majd csak kijön valami. Talán a Nagy Tabló. Vagy maga a művészet. Pedig megsúghatjuk: egyik sem.
