Lehetett vicsorgó őrült, vad deviáns, ritka betegségben szenvedő, vagy épp tudathasadásos zseni, a tengerentúli filmgyártás egyként ráharapott, s az Akadémia pedig rendre Oscarral honorálta a kiemelkedőnek nevezett teljesítményt. Ám a kínálat mostanában lassú változáson megy át: szaporodóban vannak a csöndes megszállottak, a dühös ámokfutók, akik többnyire ránk, hétköznapi emberekre hasonlítanak.
Ha Oscar kell, játssz el egy őrültet vagy fogyatékost – tartották még nem is olyan régen Hollywoodban. Csak néhány példa az elmúlt évtizedből. Tavaly a legjobb film és legjobb rendező kategóriájában viszi el a pálmát, illetve a szobrot az Egy csodálatos elme, melyben Russell Crowe alakítja a paranoid skizofréniában szenvedő, Nobel-díjas matematikust. Maga Russell szobor nélkül marad, de ez annak is betudható, hogy egy évvel korábban már kapott díjat, csak akkor még A gladiátor címszerepében. Angelina Jolie-nak 2000-ben hozott Oscart (legjobb epizódszerep) a renitens idegszanatóriumi beutalt szerepe a sokatmondó Észvesztőben. Jack Nicholson fóbiás, kezelnivaló méregzsákja is Oscart ért a Lesz ez még így se! című produkcióban. Geoffrey Rushnak az ismertséget és az elismerést a megbolondult zongoraművész karaktere hozta el a Ragyogj! című ausztrál filmben (az alkotást és főszereplőjét később a brit kritikusok is díjazzák), a sztori persze megtörtént eseten alapult. Tom Hanksnek a minden szempontból gagyi, ám szeretetreméltó Forrest Gump jelentette élete második Oscarját, miközben maga a film is tarolt (legjobb rendező, legjobb film). Mint ahogy szépen gyűjtöget az emberevésre szakosodott őrült zseni története is, A bárányok hallgatnak, s benne Anthony Hopkins. Kilencvenben pedig, hogy szinte teljes legyen a felsorolás Kathy Bates vihette haza a legrangosabb elismerést a Tortúrában alakított, enyhén szólva őrült rajongóért.
Mindezek mellett legendás filmperceket és alakításokat hozott a „bolondosság” a tengerentúli filmgyártásnak. A cseh származású Milos Forman idegszanatóriumban játszódó bestsellert filmesített meg (Száll a kakukk fészkére, 1975) és a testhezálló szerepek Nicholsonnak és Louis Fletchernek is Oscart hoztak. Nagy sikert aratott az eszement kacagásokkal tűzdelt Mozart-alakítás (Tom Hulce) az Amadeusban, amely nem csupán a középszerűség drámáját villantotta fel. Dustin Hoffman felejthetetlen autistája remek pillanatokkal ajándékozta meg az Esőember című produkciót. De emlékezhetünk Jack Nicholson eszelősére (minden idők legjobb őrültje) a Ragyogásból, vagy Robert De Niro csodálatos visszatérésére az Ébredésekben. És a sor tetszés szerint folytatható.
Gyógyító páciensek
Az őrültek, a megbuggyant zsenik történeteiben rejlő drámaiságra mindeddig remekül játszott rá az álomgyár, még akkor is, ha esetenként csupán a bolondos zseni, illetve a zseniális bolond közhelyeit fogalmazta újra. Az élet iránti feltétlen tiszteletét és rajongását fejezte ki a fogyatékosok csetlésében-botlásában (Ébredések, Forrest Gump, Esőember, Ragyogj!), és ezek a szellemileg korlátozott figurák többnyire meghálálták az igyekezetet: sikeres pályákat indítottak el vagy épp megkoronázták azt. Amit pedig nem pótolhat ész, elintézi az érzelem vagy az akaraterő: többnyire e kettő keveréke segíti át a hőst az akadályokon, és teszi őt szimpatikussá a szemünkben. E filmek (többnyire görcsös) üzenete, hogy a látszólag nem teljes értékű emberek sem lebecsülendők, hiszen ők néha sokkal tisztábban és intenzívebben beszélik a szeretet közös nyelvét, így van mit tőlük tanulni. Mi lehet a siker titka? Talán az, hogy a nézőket mindig is elementárisan vonzotta a „sötét oldal”, az irracionalitás lenyűgöző ereje. Az ésszerűség örök diadala is önbizalommal tölthet el, esetleg vonzhat a fejlődéstörténetek bugyuta sikerorientáltsága. Megfigyelhető, hogy kevesen diadalmaskodnak „eredeti”, kezdeti állapotukban. A fogyatékosok beilleszkedési zavarai rendszerint megoldódnak, a kitaszított elmebeteg megküzd betegségével és visszatér, a rossz oldalon álló őrültek (Ragyogás, Tortúra) pedig rendszerint a temetőben végzik.
Népszerű történet még az Algernon-séma (a Virágot Algernonnak című bestsellerből Charlie címen forgattak filmet), amikor is a hirtelen javulást visszaesés követi (Ébredések), csakhogy akkor már a fogyatékosban nem egy szellemileg degradált, társadalmi „mellékterméket” látunk, hiszen élénken él még bennünk a javulási időszak teljes értékű embere. Szintén népszerű az embertelen körülmények között is emberségüket, életrevalóságukat bizonyító beutaltak esete. A helyszín többnyire idegszanatórium vagy épp bolondokháza (Észvesztő, Száll a kakukk fészkére, K-Pax). A K-Pax Kevin Spacey alakította figurája kellő humorral ötvözi a földönkívüli szerepkört a traumát elszenvedő páciensével, aki szinte mindenkit meg- vagy kigyógyít a környezetében. Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy a rendet felügyelő személyzet, illetve a gyógyulásért „küzdő” pszichiáterek „betegebbek” (vagy érzelmileg vagy szellemileg) a gondjaikra bízott beutaltaknál.
Az ámokfutás hitele
Az utóbbi években viszont nagyobb figyelem kíséri az ámokfutás, mint téma megfilmesítését. Tegyük hozzá, hogy e tekintetben az álomgyár lemaradását szeretné behozni az élethez képest, hiszen lassan mindennapos hírekké válnak a „bekattant” diákok mészárlásai. A fékezhetetlen dühroham minden esetben végzetes események láncolatát indítja el, s néhány órára őrültté fokozza le az egyébként teljesen hétköznapi, minden más tekintetben szürke polgárt.
Ám amíg az Összeomlás esetén úgy érezzük, hogy az antihős (Michael Douglas félelmetes alakítása) dührohamában némiképp igazságot szolgáltat, amikor egy baseballütővel felaprít egy vegyeskereskedést, mert a tulaj szemtelenül sokat kér egy kóláért, vagy megveri a golfozó újgazdagokat, addig az Ütközéspont két főszereplője már nem rendelkezik ezzel a vonással. Egy véletlen esemény (autóbaleset) mindkettőjük életét kisiklatja, s az ebből fakadó düh alantas és erkölcstelen eszközök bevetésére készteti őket, vagyis az irracionalitás, a pillanatnyi őrület mezejére száműzi a karrierista ügyvédet és az alkoholizmusából épphogy kigyógyult átlagpolgárt. Ez utóbbi alkotás azonban végül teljesen elkeni az őrület következményeit, hőseit visszatéríti a mindennapok kétségkívül ésszerűbb világába, miközben a káosz iránti „fogékonyságuk” jóval mélyebb annál, mint amit a film – egy esetleges bukástól tartva – felvállalhatott volna. Az Összeomlás e tekintetben is merészebb, az antihős végül a halálba, mint egyetlen megoldásba menekül, és nem tér vissza megszelídítve, ám épp ez adja meg az ámokfutás hitelét és mélységét.
Más megközelítést alkalmaz a Kísérleti gyilkosság. Ebben a szeszélyes dühkitörés helyét a tudatosság veszi át: két kamasz, értelmüket és szabadságukat felmérendő, elfog és meggyilkol egy tetszőlegesen kiválasztott járókelőt. Tudatos, pontosan tervező őrületük a zseniális emberevővel, Hannibállal rokon. Feltűnő, hogy mindhárom alkotás a véletlenre helyez hangsúlyt. Az őrület többé nem az erre predesztinált hősök vagy antihősök kizárólagos tulajdonsága, hanem a bárkit behálózó hajlam felszínre töréséből ered, tudatos vagy tudattalan események elindítója, miközben kevésbé látványos külső jegyekkel rendelkezik (nincsenek vérben forgó szemek, eszement vigyorgás vagy épp gesztikulálás). Üzenete, hogy az egyre embertelenebbé váló környezet csalogatja, váltja ki belőlünk az irracionalitás iránti fogékonyságot, illetve ellenállást, mely környezet kialakításáért viszont mi vagyunk a felelősek. Az őrület igazi természete épp ebben a körforgásban érhető tetten.
Makacsul ragaszkodnak
A visszafogott őrület gyönyörű példája a hideg fényekkel operáló, már-már steril Sötétkamra, melyben a Robin Williams alakította kisembert magánya téríti le a mindennapos racionalitás útjáról. A fényképeket előhívó alkalmazott eleinte családjának képzeli az állandó kliensnek számító Yorkinékat, majd később a házukba is bemerészkedik, hogy végül a családfő életére törjön. Mark Romanek író-rendező filmje érzelemmentesen, a diagnózist felállító orvos józanságával és empátiájával tárja elénk Seymour Parrish átalakulását, kétségbeesett őrületét, amivel reménytelen magányossága ellen „harcol”. Megszállottsága, munkamániája lassan, észrevétlenül alakul át; a film pedig inkább erre az átmenetre koncentrál, semmint a kevésbé beszédes végkifejletére. Parrish őrülete már-már elfogadható reakció, amivel embertelen egyedüllétét kívánja palástolni, így sokáig képes azonosulni vele a néző, mintegy drukkol neki, vele együtt szorong, és csak az utolsó félórában hagyja magára, amikor az irracionalitás már egyre elfogadhatatlanabb cselekedetekre készteti őt. Romanek filmjében ez a csendes őrlődés már végképp eszköztelen, szinte mást sem látunk, mint Robin Williams meggyötört, egyenmosollyal felszerelkezett alkalmazotti arcát.
Eltérő stratégiát választ a már említett K-Pax – A belső bolygó. A nyilvánvaló devianciát eleinte a földönkívüliséggel, majd egy tragédiával, illetve az annak nyomán fellépő traumával magyarázza. A Sötétkamrával ellentétben Iain Softley alkotása az érzelmek felől közelíti meg a normalitástól való eltérést. „Betegei” nem is anynyira a szellemiek területén mutatnak fel hiányosságokat, hanem az érzelmi, társas kapcsolataikban. E tekintetben épp a kezelendő Prot a legkiegyensúlyozottabb, sőt az élethez, annak apró-cseprő örömeihez való hozzáállása egyenesen irigylésre méltó, és épp ez az önfeledtség gyógyítja ki pszichiáterét, illetve a többi beutaltat. Az őrület ebben az esetben nem fenyegető, nem is agresszív, csupán a hétköznapi automatizmusoktól való eltérés, az igazi életöröm kifejeződése.
Történelmi párhuzamot használ fel Philip Kaufman Sade márki játékai című filmjében. A dráma helyszíne, a charentoni elmegyógyintézet most félelmetes hely, valódi és nem stilizált őrültekkel, ahol nincs létjogosultsága a humanizmusnak. De Sade őrülete ezzel ellentétben épp a makacs, minden óvatosságon túlmenő (talán épp itt van az irracionalitás forrása is) ragaszkodásában rejlik, amivel kiköveteli magának a jogot az önkifejezéshez, az íráshoz. Igazi lázadó is, reformjai, a korabeli szemérmes képmutatás lerombolása érdekében senkire és semmire nincsenek tekintettel, bárkit vagy bármit képes felhasználni az ügy érdekében. Őrülete, természetét tekintve, pozitív, hiszen nem megtagad valamit, hanem épp az alkotáshoz, a létrehozáshoz ragaszkodik, azt követeli, mint elemi jogot. Mint az embernek – és nem őrültnek – való maradás utolsó, még fenntartható feltételét. Ám a jól bevált séma itt is felbukkan: a környezet szigorúsága, amely egyre keményebb eszközökkel korlátozza a márki önkifejezését, jóval barbárabb, betegebb, mint amilyen De Sade valójában lehet. Az irracionalitás voltaképpen az orvos és az ápolt közötti versenyben bontakozik ki, miközben az egyik fél újabb és újabb ötleteket vet be az írás érdekében, a másik mindent elkövet, hogy ezt megakadályozza.
A film végén azonban épp az elmegyógyintézet régi falai között nyomtatja ki az egykori kínzásban élvezetet találó orvos az egyre népszerűbbé váló műveket.Az őrület, mint üzleti lehetőség megjelenítése találó és kellőképpen szarkasztikus gondolat.
