A kint- és bent-lét meghatározhatatlansága – Peter Brook: Marat/Sade

2003. április 15. – írta György Andrea

1964-ben Peter Brook a Royal Shakespeare Company együttesének egy csoportjával több hónapon át kísérleti évadot vezetett. Munkájuk eredményeiből született Peter Weiss: Marat/Sade című drámájának nagysikerű színházi bemutatója, amelyet Jean-Paul Sartre fordulópontnak nevezett egy új színházi nyelv kialakulásának folyamatában. A társulat utolsó New York-i fellépése után Brook filmet forgatott a Marat/Sade-előadás felhasználásával.

„Nem nézek a kamerába” – Rainer Werner Fassbinder: Despair – Utazás a fénybe (1978)

2003. április 15. – írta Dánél Mónika

A harmincas évek Berlinjében egy orosz emigráns csokoládégyáros Hermann Hermann képzelgései, hasonmás-projekciója, illetve személyiségének átruházása, kicserélése egy csavargó (álhasonmás) személyével, Félix Weberrel, akit aztán kafkai módon meggyilkol – mindezek képezik Fassbinder első angol nyelvű filmjének központi vonalát. Ebben a hangsúlyosan képzeletbeli világban az egyetlen reális fogódzó a főhős kétségbeesése, amely őrültségbe torkollik.

A kamera bolondjai – „El tudom képzelni, hogy a filmdilettantizmus új művészeti ágat fog létrehozni...” (Balázs Béla, 1929)

2003. április 15. – írta Blos-Jáni Melinda

Hogyha készülne egy térkép a filmvilágról, egy jókora tartományt nem lehetne feltüntetni rajta. Létezik ugyanis a filmeknek egy nem professzionális kategóriája, melyek nem a nyilvánosság számára készülnek. A filmes saját maga számára bűvészkedik a kamerával, kontrollinstanciája legfeljebb szűk közönsége: családja és barátai.

Érzelmes bolondok, bekattant antihősök

2003. április 15. – írta Papp Sándor Zsigmond

Lehetett vicsorgó őrült, vad deviáns, ritka betegségben szenvedő, vagy épp tudathasadásos zseni, a tengerentúli filmgyártás egyként ráharapott, s az Akadémia pedig rendre Oscarral honorálta a kiemelkedőnek nevezett teljesítményt. Ám a kínálat mostanában lassú változáson megy át: szaporodóban vannak a csöndes megszállottak, a dühös ámokfutók, akik többnyire ránk, hétköznapi emberekre hasonlítanak.

A szellemi és lelki erő hanyatlásának (kór)képei – Az őrület fokozatai Akira Kuroszava filmjeiben

2003. április 15. – írta Király Hajnal

Kuroszava filmjei esetében a hibátlan technikai kivitelezés, az egyéni stílussá szűrt japán civilizációs elemek csak egy paradoxon egyik oldalát képviselik. A háború, a kegyetlenség, a rivalizálás dramaturgiájának realisztikus bemutatásával egyidejű az emberi értékek felmutatása, a japán rendező filmjei kapcsán oly sokat emlegetett humanizmus. Sőt, inkább azt mondhatjuk, hogy sokkal fontosabb ezekben a filmekben az, ahogyan a szörnyű események visszhangra találnak a karakterekben és visszatükröződnek az arcokon.

Őrült szerelem – Interjú Laetitia Colombani rendezőnővel

2003. április 15. – írta Elekes Szentágotai Blanka

Angélique, a hóbortos diáklány számára a szerelem egyet jelent Loïc nevével. A harmincöt esztendos orvos azonban nős, sőt hamarosan apa lesz. Ám a szenvedélyes, őrült szerelemnek efféle „apróságok” természetesen nem lehetnek akadályai, sőt időnként szélsőséges tettek elkövetésére vetemedik az ember fia, lánya. Angélique sem kivétel. A francia rendezőnő, Laetitia Colombani filmje – a nemrég a magyar mozikban is bemutatott Szeretni bolondulásig (À la folie... pas du tout) – egy ritka műfajt képvisel. Romantikus thriller.

A lelkiszegénység a paradicsomba megy – Elmebetegségek filmen

2003. április 15. – írta Saszet Ágnes

Tolsztojt parafrazálva: a normális emberek mind hasonlók egymáshoz, ám minden tébolyodott a maga módján az. És ugyancsak Tolsztojt parafrazálva: a világban minden összekavarodott. A normalitás mintha piacképtelenné válna. Nem véletlenül. Az őrületet nem nehéz besorolni. A normalitás megfogalmazhatatlan.