Ha a díjakat „beseperni” szokás, Miloš Forman a Száll a kakukk fészkére című filmjével nem sepregetett, hanem tartós fészket rakott az öt legfontosabb Oscar-díjnak 1975-ben (legjobb film, rendező, színész, színésznő, és forgatókönyv). A változatos versenytársak (Nashville, Amarcord, Barry Lyndon) között – a filmakadémia zsűrijének döntésétől eltekintve is – Forman filmje 2009-ben is korszerűen lenyűgöző.
A cseh származású rendező nemcsak hazájában alkotott kiemelkedőt a 60-as évek közepén (Fekete Péter, Egy szöszi szerelme, Tűz van, babám), de a Prágai Tavaszt követő emigrációja után Hollywoodban is (Száll a kakukk fészkére, Amadeus, Hair, Ember a Holdon, Goya’s Ghosts / Goya szellemei) továbbfejlesztve tehetségét. A cseh új hullámra jellemző társadalomkritikus és szatirikus hangnemet Forman rendkívüli érzékenységgel és humorérzékkel ütötte meg filmjeiben. Bármennyire ragadósan tapad a kommunizmus bélyege minden szovjet befolyás alatt levő ország filmművészetére, Forman filmjei többről szólnak, mint a rendszer által eltorzított társadalmakról, emberi életekről. Mindegyik filmjében fellelhető ugyan a társadalom kritikája (szóljon az politikáról vagy akár vallásról), elsődlegesen mégis az egyénről és ez egyént megszabó hatalmi viszonyokról készít portrékat. Szereplői minden ideológiától függetlenül lehetnek nevetségesek, tiszteletre vagy sajnálatra méltók – ezt példázza az a tény, hogy az Egyesült Államokban készített filmjeinek figurái is részben egy sajátos rendszer, de nagyobb részben önmaguk alakuló „termékei”.
A Száll a kakukk fészkére cselekménye egy elmegyógyintézetben játszódik. Egy újabb rendszerben, ahol megkérdőjeleződik az elmebetegség és a deviancia falhoz csapott és rács közé zárt egyértelműsége, és képlékeny masszaként formálódik a rendező keze között. Jack Nicholson, színészi karrierje egyik csúcspontjaként McMurphy szerepében börtönből „száll (alá)” az intézetbe, és belülről kezdi el csipkedni a fehér vakolatú rendszert. A gyönyörű az egészben az, ahogyan az intézet finommechanika-működtette szerkezete meg-megbillen a benne lakók mozdulataitól és a bennük megcsillanó potenciáltól. A szerkezet irányítója, Miss Ratched (Louise Fletcher) méhkirálynő, diktátor, már-már android szerepében képes egyedül egyensúlyban tartani az egészet.
Ken Kesey, a regény írója kijelentette, hogy soha nem nézi meg filmre adaptált művét, és be is perelte a gyártókat, amiért a film nem Chief Bromden, az indián szemszögéből láttatja a történteket. Regény és film szükségszerűen másfajta élménnyel szolgál: e szöveg általi lassan gomolygó, feltáró utazás elmélyíti a gondolati vetületet, és képzeletbeli arcokat vetít, mégsem pótolhatja egy-egy színész arcának teljes érzelempalettáját, furcsaságát, amelyekben bővelkedik Forman filmje. A színészi játék elképesztő hitelessége a rendező zsenialitásának eredménye. A rendező ugyanis olykor váratlan helyzetbe hozta szereplőit, teret adott az improvizációnak, vagy éppen a szereplők forgatáson kívüli önkéntelen reakcióit építette be a filmjébe. Ami leginkább lenyűgöz Miloš Forman filmjeiben, az az, ahogyan a karaktereit árnyalja: képes egy filmen belül akár 10 egyéniségen keresztül nemcsak ismeretségi, de valamelyest bizalmas viszonyt is kialakítani szereplő és néző között. A film cselekménye annyira szervesen és észrevétlenül alakítja ezt az elmélyülő viszonyt, hogy egy-egy fordulat felvezetése kellő ponton teljes erővel hökkenti meg a nézőt, zökkenti ki a figyelmet és gondolatot.
Meglehet, hogy ismerősnek hat a belülről bomlasztó hős-antihős (attól függ, milyen szögből nézzük) képe, aki fenekestől felfordítja a megkövesedett rendet, életet, vidámságot és változást robbantva környezetébe. Rend – lázadás – változás – katarzis, mi kell ennél több? Hát éppen az „ennél több”, ami számomra kivételessé teszi Forman filmjét (és filmjeit): a többlet – humor, irónia, érzékenység és hitelesség formájában, amit nemcsak meg akar, de meg is tud mutatni a színészei által. Számomra ennek a fajta dramaturgiának Forman a nagymestere. Készülhet még száz hasonló dramaturgiájú és tematikájú film, Forman munkáit és érdemét nem lehet beárnyékolni, csak hatványozni lehet.
S hogy mitől maradnak korszerűek Forman filmjei? Talán a rendezőnek az emberi természetre és viselkedésmódokra kihegyezett kivételes érzékenysége miatt, vagy mert a (tágabb értelemben vett) hatalom és egyén viszonyának kérdése mindig aktuális. A „Gépezet” egy sokkal nagyobb elmegyógyintézet falai közt igazgat, de Forman alkotásában az a szép, hogy mindenféle spekulációtól és analógiáktól mentesen is több szinten élvezhető, lebilincselő élményt nyújt.