Az Aranymedve-díjas Anyai szív (Poziția copilului) rendezőjének legújabb filmje ezúttal egy szerelmi történetet boncolgat. Román újhullám pszeudo-intellektuálisoknak, Nietzsche- és pszichoanalízis-rajongóknak. Csak kár, hogy az a fránya történet sehogy sem akar összeállni.
Netzer rosszul tette, hogy eltért díjnyertes formulájától. Ami ugyanis nagyszerűen bevált a Poziția copiluluiban (ami Magyarországon az Anyai szív melodramatikus és téves elvárásokat keltő címmel futott), tudniillik egyetlen hétköznapi, bárkivel elképzelhető esemény ürügye alatt a román (és egyéb posztkommunista közép-kelet-európai országokra jellemző) társadalom keresztmetszetét mutatni be mindenfajta ítélkezés nélkül, mondhatni realista-objektíven – az itt bántóan hiányzik. Az Ana, mon amour ugyanis szinte a felismerhetetlenségig nélkülözi az előbbi szerzői jegyeket: témája ugyan egyetemes (a szerelem), de egy nagyon specifikus szempontból világítja meg azt (az egyik főszereplő elmezavarral küszködik); noha reflektál a környezet reakcióira, és ezek a megszokott módon őrjítően önzőek meg nyomasztóak, de nem pár nap drámai feszültségét osztja meg velünk, hanem egy évtized gyötrelmeit és kiútkeresési kísérleteit.
Ana és Toma egyetemista korukban kezdenek el járni, teljes tudatában annak, hogy a lány kamaszkora óta komoly gyógyszereket szed nem mindig kordában tartható pánikbetegségére. Már a nyitójelenet előrejelzi, miből áll majd a film nagy része: intellektuális párbeszédekből, egészen explicit szerelmi jelenetekből és a pár kapcsolatának minél aprólékosabb elemzéséből. Toma (Mircea Postelnicu) az egyetlen, aki meg képes nyugtatni a lányt egy-egy mentális epizód esetén, s kétségbeesetten kutatja a gyógyulási módszereket kedvese számára. De a film nem Ana potenciális gyógyulásának történetére éleződik ki, s minden olyan izgalmasabb szálat, amely kidolgozásra érdemes lenne, pár jelenet után elhagy. Még azt sem tudjuk, pontosan miben is szenved a Diana Cavallioti által nagyszerűen életre keltett női főszereplő. Úgyszintén többször is szó esik az esetleges kiváltó okról, melyet a mostohaapa perverz hajlamaira lehetne visszavezetni, de ez az érdekfeszítő, ámbár visszataszító nyomozási vonal is kimunkálatlan marad. Kapunk ellenben két különböző társadalmi osztályú családi ebédet (Mungiu 4, 3, 2-je óta, úgy tűnik, elmaradhatatlan kelléke lett a műfajnak), melyben a szülők eltérő okokból ugyan, de hasonlóan korlátolt és féltékenyen kicsinyes módon viszonyulnak a fiatalokhoz és úgy általában mindenkihez, aki más, mint ők; kórházi jelenetet (amelytől, ha máshonnan nem, hát Lăzărescu úr halálából tudjuk, semmi jót nem várhatunk), gyónást egy viszonylag modern felfogású papnak, valamint sok-sok időbeli ugrást.
Amint ugyanis később kiderül, a történetet Toma szemszögéből ismerjük meg, aki mindezt elmeséli a pszichológusának. Sokkal jobban működött volna, ha a korábbi eseményekről nem flashbackekből szerzünk tudomást, hanem a szereplők közti interakciók világítottak volna rá a múltra, az összefüggésekre. Így, noha értékeljük, hogy a narráció a szabad asszociációt, az emlékezés nem-lineáris, hanem tematikus voltát követi, tény, hogy a kronológia megbontása még egy plusz talányt hoz a képbe, melyet a néző kell megfejtsen a ruházat és a frizurák változása alapján. Ez annyiban frusztráló, hogy növeli a magyarázatra váró rejtvényeket, olyannyira, hogy egy adott pontban már az sem egyértelmű, hőseinknek mit kell tenniük, kinek a tanácsát kéne kövessék, mi pedig, a közönség, semmi támpontot nem kapunk abban a kérdésben, hogy kinek higgyünk, miért drukkoljunk, hova is akar mindez kilyukadni. Sajnos a történetvezetés ezen hiányosságai szükségtelenül bonyolulttá és nehezen fogyaszthatóvá teszik a művet.
Netzer ebben a filmjében, attól tartok, túl ambiciózus tervet akart megvalósítani, s a súlyos témát indokolatlanul nehezítette még egy körülményes narratív eszközzel, valamint zavaróan hagyta el lépten-nyomon a korábban hangsúlyosnak tűnő cselekményszálakat. Értékelendő lenne, hogy nem a már befutott képlettel mesél el új történetet, s nem él vissza a külföldi nézőknek oly egzotikus, számunkra pedig pontosan eltalált társadalmi kórkép bemutatásával sem — pedig egyértelműen ez a publikumvonzó tényező. Sajnos viszont így egyrészt nem sokkal maradunk, másrészt meg túl sokat kell megemésszünk. Pedig a pszichológusok attól a szerelemtől, amelyiket ezzel lehet jellemezni, mindenkit óva intenek.
