A New York-i Grand Central Station eléggé nagy és forgalmas ahhoz, hogy ne tűnjön fel, ha valaki egyszerűen a semmiből jelenik meg. Protnak (Kevin Spacey), az ártatlan mosolyú, emberalkatú földönkívülinek mégis sikerül az első percben a rendőrség kezére kerülnie, hamarosan pedig idegszanatóriumba viszik.
Ez a kiindulópontja annak a történetnek, mely a furcsa idegen és egy kórházban érlelt pszichológus kapcsolatán alapszik. Valóságos versenyfutás van a két főszereplő között, Prot az ő földönkívüli lényéről próbálja meggyőzni a dokit, akinek azonban korlátozott idő áll rendelkezésére, hogy valamilyen emléken keresztül Prot múltjába lásson. Ez a kettősség határozza meg a film egészét is. Iain Softley rendező a történet első felében Prot szemszögéből láttatja ezt a sajátosan tökéletlen világot. A fennhéjazóan kételkedő, majd megrökönyödött és saját korlátozottságukba ütköző emberek reakcióját használja humorforrásnak, úgy, mint a konvenciókat megfigyelő, ám azokhoz nem alkalmazkodó Prot viselkedését is (rajong a gyümölcsökért, a banán esetében nem zavarja például annak a héja, azzal együtt eszi meg).
A begyakorlott pszichológus szkepticizmussal hallgatja, amint Prot a bolygóján reggelenként felkelő két Napról, vagy a társadalmi és szociális berendezkedés jellegzetességeiről tart előadást, a valóságot azonban sehol sem tudja szembefordítani elméleteivel, amikor pedig csillagászokhoz fordul segítségért, azoknak is eláll a szavuk Prot pontos információit hallva. A film második felében fokozatosan a drámai sík kerül előtérbe, annak a pszichológusnak az erőfeszítései, aki Protban karrierjének legnehezebb esetét, de végeredményben csak egy pácienst lát. A végkifejlethez a kecske és káposzta konstellációt figyelembe véve juttat el minket a rendező, még ha ide egy logikailag nehezen követhető és könnyen megkérdőjelezhető módon vezet is el cselekmény.
Iain Softley megpróbálta összeszőni a kellemest az érzelgőssel, a humoros jeleneteket a drámaiakkal. Az emberiség-dorgáló mondanivaló apró adagokban van tálalva, azzal viszont, hogy Földünk jövője még kérdéses, nem tud sok újat mondani. Mark Powell doktor (Jeff Bridges) jelleme is meglehetősen sablonosra sikeredett. Egy olyan emberről van szó, aki „egyelőre” a második házasságánál tart, idősebb fiával való kapcsolata abban merül ki, hogy születésnapján egy szép csekket küld neki. Ez a másodlagos konfliktus legalább annyira kidolgozatlan formában jelenik meg a film elején, mint annyira lapos és hihetetlen a megoldása is.
Kevin Spacey alakítása azonban kétségen kívül a film erősségei közé tartozik, az Amerikai szépség főhőse egyaránt meggyőzően alakítja a kissé naivnak tűnő, napszemüveges földönkívülit és a magába roskadt emberroncsot is. Ugyanakkor sikeresnek mondható az Edward Shearmurral való közreműködés. A Monte Cristo grófja és Charlie’s Angels filmek zenéjének szerzője légies és látszólag játékos dallamaival feszültséget kelt, hangulatot teremt.
Egy átlagosnál jobbra sikerült amerikai filmről van szó, speciális effektusoktól mentes, könnyen emészthető történetet láthatunk.
