Paul Thomas Anderson illő módon folytatja rendhagyó történelmi analízisét: a The Master alkalmával nemcsak egy markáns korszellemet térképez fel tőle megszokott precizitással, hanem rámutat, hogy honnan és hogyan is uszulnak ránk szép, filléres eszmék a posztindusztriális világban.

Freddie Quell (Joaquin Phoenix), a frissen leszerelt tengerészgyalogos és a vallási szektáját vasmarokkal összefogó, félművelt autodidakta Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman) teljesen véletlenül sodródik össze a világégés után rohamos sietséggel újjászületni kívánó Amerika egyik szürke zugában. Quell nagyra nőtt gyermek. Agresszív, alkoholista, szexfüggő és dezorientált; nem ép testtel, és főleg nem ép lélekkel akasztotta szögre egyenruháját. Dodd nyájas szavú, kifinomult és megnyerő modorban érvelő bölcselkedő – legalábbis ez a látszat. Valójában csupán arra vágyik, hogy minél több vakon melléje csapódó hívő felett basáskodjon. Dodd szárnyai alá veszi az elárvult Freddie-t. A „vak vezet világtalant” tipikus esete.

Paul Thomas Anderson szikár életművének különleges gyöngyszeme ez a hatodik nagyjátékfilm. Tagadhatatlan, hogy a saját magát polihisztor-státusszal felvértező Dodd alakjához a szcientológiai egyház alapító atyjának, Ron L. Hubbardnak életútja szolgált inspirációs bázisként (az egyezések túlságosan is árulkodóak), ám a The Master korántsem egyetlen vallási mozgalom korrozív hatásáról szól, sőt nem is valamiféle egyoldalúan negatív tanulság megfogalmazására törekszik, sokkal inkább azt mutatja be, hogy milyennek tűnik egy ilyesfajta szervezet egy lelkileg paralizált és kiszolgáltatott egyén homályos szemüvegén keresztül. Erősen karaktercentrikus filmről beszélünk ugyanis, és Anderson el is éri, hogy a befogadó az egyébként távolról sem megnyerő Freddie nézőpontjával azonosuljon.

Ennek egyik záloga az információhiány, illetőleg a racionális motiváció eltüntetése. Nem tudjuk meg ugyanis, hogy miféle események billenthették meg Freddie mentális egyensúlyát. (Utalások ugyan elhangzanak erre vonatkozólag, hiszen a főhős saját bevallása szerint édesanyját elmegyógyintézetben kezelték, ám ugyanebben a jelenetben Freddie azt is elárulja az őt keresztkérdésekkel tesztelő Doddnak, hogy gyakran hazudik, tehát szavainak nincs igazi jelentősége.) Hogy a háború során elszenvedett traumák, öröklött hajlam vagy esetleg egyéb tragikus fordulat áll-e mindennek hátterében, nem világos, de nem is fontos: Anderson az indíték elhallgatásával csak még inkább infantilizálja hősét, mi több, morális szempontból is óhatatlanul tehermentesíti a néző előtt. Freddie pozíciója a történetben így leginkább a gyermekével azonosítható. Vérbeli ösztönlény, aki képtelen a racionális gondolkodásra, s tettei is esetlegesek (gondoljunk csak fényképészként okozott balhéjára vagy a mérgezésre a mezőgazdasági robot alatt). A homokból formált nőalakhoz való fizikai kötődése – voltaképpen ez foglalja keretbe az elbeszélést – szintén nyomatékosítja mindezt: felnőtt létére úgy kell számára a női (anyai) közelség, mint másnak egy falat kenyér.

Szintén a karakter gyermeki természetét bizonyítja a tény, hogy az érett férfikorú Freddie egy tizenéves bakfisba szerelmes. Az, hogy kettejük közül mégis a lány az érettebb, nemcsak verbális, de vizuális szinten is igazolást nyer – ez leginkább a padon beszélgetős szcéna egyes beállításaiban szembetűnő: a fiatal lány ugyanis sokkal magasabbnak és teltebbnek tűnik a vézna, leszegett fejű főszereplőnél. Dodd pedig látszólag szinte tökéletes ellentéte Freddie-nek: simulékony jellemű és tudatos férfi, ám ha szellemi fölényét a legapróbb körülmény is aláássa, ő maga is hajlamos kiesni szerepéből (arról már nem is beszélve, hogy a derék vezető sem veti meg az alkoholt, sem pedig a női társaságot). Az egyetlen igazi különbség kettejük között, hogy Dodd valamiféle alapelv szerint kívánja rendszerezni zavaros gondolatait, van konkrét célja, Freddie viszont nem hajlandó lemondani a belső káoszról, szabadságának eme különös biztosítékáról.

A The Master persze nemcsak drámai oldalait villantja fel eme pervertált apa-fiú viszonynak, hanem legsikerültebb pillanataiban egyúttal csípős szatíra is. Freddie obszcén stílusa és Dodd fegyelmezettsége önmagában is szórakoztató ellentétpárt alkot, ám a legironikusabb jelenetek azok, amelyek során Freddie-nek különböző próbatételeket kell kiállnia, hogy a gyülekezet tagjai közé léphessen. A céltalan faltól ablakig lépdelés, vagy egy zöld szem feketének hazudása még egy kiszámíthatatlan viselkedésű félkegyelmű gyomrát is megfekszi. Irónia a köbön. Anderson épp e tekintetben, ábrázolásmód és szemszög dolgában lép igazán zseniálisat: az őrület szemével láttatja az őrületet, az egyik pszichológiai anomália torz tükröt tart a másik pszichológiai anomália elé.

Az igazi nézőpont viszont egyértelműen Freddie-é. Voltaképpen az elbeszélőmód is ugyanolyan kusza és szabálytalan, mint maga a protagonista. Nemcsak az okozatiság gyengítése miatt, hanem azért is, mert Anderson feltűnően sokszor használ elliptikus szerkesztésmódot (az első szekvenciák alkalmával egymás után igen széles időtávokat ugrik át a történet, nem is beszélve arról, hogy a sivatagi motorozás és a fiatal lány szülőházának meglátogatása között is eltelik némi idő, bár az átkötés folyamatossága megadja a nézőnek azt az illúziót, mintha Freddie egyenesen egykori szerelméhez sietne). Ha viszont színészi alakításokról beszélünk, már nem lehetne egyértelmű fontossági sorrendet felállítani, ugyanis mind Phoenix, mind pedig Hoffman túlteljesíti feladatát. Az előbbi – úgy tűnik – az a fajta színész, akit időnként egyszerűen fel kell fedezni, ám ezúttal olyan tökéletesen azonosul a rábízott szereppel (teljesen egyedi gesztusrendszert alkalmazva), hogy bizton állítható, eddigi pályája csúcsára jutott. Az isteni Hoffman pedig ismét bebizonyítja, hogy generációja három legnagyobb színésze közt a helye.

Az elmúlt, meglehetősen langyos szezonban hiánypótló volt ez a gazdag motívumvilággal átszőtt középfajú művészfilm, és aki ismeri Paul Thomas Anderson munkásságát, az pontosan tudja, hogy az amerikai független szcéna egyik legimpozánsabb alakjára mindig nagyon komolyan oda kell figyelni, ha hallat magáról. A Hubbardhoz és Doddhoz hasonló talmi bölcselkedők középpontba állítása pedig különösen aktuális többletízt is ad a filmhez, ugyanis manapság, amikor a futószalagon gyártott Facebook-okosságok és Paulo Coelho kéz a kézben élik fénykorukat, legalább annyi filléres eszme uszul ránk, mint a boldog 50-es években.