Már két hét is eltelt azóta, hogy megnéztem a Charlie angyalainak folytatását, mégsem tudtam dűlőre jutni. Valami oltári nagy blődlit, esetleg forradalmian újat láttam-e McG, polgári nevén Joseph McGinty Nichol rendezésében. Egy azonban biztosnak tűnik, ezzel az alkotással az amerikai akciófilm végső határáig jutott: ami ezen túl van, az már (szem)orvosilag aligha ajánlott.
Hiszen a felfokozott dinamika, a vágások által diktált eszeveszett tempó nem csupán a történet rovására megy, de megszünteti a szereplőkkel való bárminemű azonosulást. Ilyen iram mellett ugyanis a szereplők bizonytalan foltokká mosódnak, s mivel képtelenek vagyunk elraktározni, netán megemészteni bármit is (olyan gyorsan követik egymást a képek, hogy lehetetlen úgymond elmélyedni bennük), a karakterek nem fejlődnek, nem változnak a szemünkben, épp olyanok mint a nyitó jelenetben: harsányak, rikítók, egysíkúak. De ez már talán nem is fontos.
A reklámfilmeken és videóklipekken edződött rendezőnek sikerült átvinnie a filmvászonra a reklámspotok logikáját: lehetőleg mindent zsúfolj bele fél percbe. A Charlie angyalai voltaképpen félpercnyi egységekből áll: ennyi idő alatt szeretnek és sírnak, bosszúállnak és verekednek, házasodnak és válnak a szereplők. Miközben egyszerre értenek a revütáncokhoz és a bombákhoz, színjelesek mikrobiológiából és atommaghasadásból. Tíz másodperc alatt képesek a rendelkezésükre álló bizonyítékokból megmondani a gyanúsított aznapi étrendjét és horoszkópját. Ugyanolyan ügyességgel mozognak egy zuhanó teherautó tetején, mint a kaukázusi hegyvidék zord lejtőin.
McG szerint a mai akciófilm számára már egyáltalán nem kérdés a hitelesség. Holott annak idején mégis ez volt a legbiztosabb fogódzó, hiszen ennek alapján ítélhette meg a néző, hogy mennyire hős a hős. A Charlie angyalai több szempontból is rátromfol a Mátrix agyonesztétizált harci és egyéb kaszkadőrjelenteire, miközben fikarcnyit sem törődik azzal, hogy az utóbbinak legalább lehetett annyi mentsége, hogy a virtuáltérben elvileg bármi megeshet. A Charlie angyalai egy mátrixnélküli világ virtuálhősei: semmi közük a valósághoz, még csak nem is viszonyulnak hozzá. A hős fogalma így teljesen átalakul: nem önmagukat túlnövő karakterekről, hanem szuperadottságokkal rendelkező, genetikailag és egyéb módon manipulált hősprototípusokról van szó, akikkel szemben a világ megmentése alapkövetelmény, mondhatni a nulladik fokozat. S ezzel búcsút is mondtunk az izgalmaknak. S vele együtt a színészi alakításoknak. Bárki jöhet, aki egy kicsit is fotogénebb az átlagnál.
A kérdés már csupán az, milyen mértékben legyen csiricsáré az előre lejátszott végkifejletig vezető út. McG félpercesei igen erőteljesen válaszolják meg a kérdést: voltaképpen ez a csiricsáré a mozi. Ez az önfeledt, logikátlan, önmagáért létező katyvasz, amellyel szemben csak kétféle viszonyulás dolgozható ki – akárcsak a reklámozott termékek esetén –: az önműködő vásárlás vagy az elutasítás.
McG forradalmi tettet hajtott végre. Százperces mozijával megszüntette a filmet, de létrehozta a filmszerű, tökéletesen idomuló műanyagot. A semmit.
