A keleti harcművészetek különös legendáinak és abszurd látványvilágának filmes kombinációja megfelelően kusza és gyermeteg ahhoz, hogy már a kamaszkorból kilépő ifjak között is alig akadjon elvetemült rajongója. A Wu-Tang Klan atyja, a rapper RZA (polgári nevén Robert Fitzgerald Diggs) egy olyan ritkaságszámba menő felnőtt, aki nem csak örömmel nézi, de gyűjti, sőt, betéve ismeri a klasszikus martial-arts zsáner összes darabját – ha hinni lehet a mítosznak.
Folyó év végén minden elszánt mítoszvadász kézzelfogható jelét veheti annak, hogy bár a muzsikus valóban rendelkezik némi alapműveltséggel a tárgyat illetően, az mily borzasztóan csekélynek bizonyul akkor, ha teljeskörű szerzőként, azaz mint forgatókönyvíró, rendező, főszereplő és zeneszerző lép színre a legújabb hollywoodi agymenésben.
RZA sosem rejtette véka alá vonzalmát a távol- és közel-keleti kultúrkörök iránt, mindezeket azonban kissé eklektikusan teszi magáévá. Hitvilágában és ars poeticájában egyaránt szokatlan önkényű zűrzavarral keverednek vallások és apró hiedelmek, ezek hatása alatt egy dúsgazdag, külvárosi szubkultúrákon felnőtt, posztmodern szamurájként él – saját fejében. Ebből a fejből pattant ki a Vasöklű (nevezzük egyszerűen így) története és látványvilága, de sejthető, hogy a Kabinlázért és a Motelekért felelős Eli Roth mentőötletei nélkül még ennél is csüggedtebben állnánk a végeredmény láttán.
A cselekmény nem érdemel teljeskörű ismertetést, csupán a kulcsmozzanatok felvázolására szorítkozom. Valahol Középfölde és Pandora bolygó földrajzi határán fekszik a császári Kína egyik piciny települése, Dzsungelfalva, jelentős kereskedelmi gócpont, ahol különféle állati és növényi eredetű neveket viselő harci törzsek keserítik egymás hétköznapjait. Itt éldegél a fegyverkészítő Kovács (maga RZA), aki sok pénzért és politikai színezettől függetlenül mindenik törzset kiszolgálja gyilokszerszámmal, csak hogy elszabadulhasson innen szerelmével, a törékeny Selyemlánnyal. Egy pézsmaillatú őszi-tavaszi napon azonban a Kormányzó úgy dönt, hogy a császárbarát települések támogatására szolgáló sok láda aranyat egy rövid dzsungelfalvi pihenővel északra szállítattatja az Ikergyilkosok felügyelete alatt. Ekkor a kis település klánjai, az Oroszlánok, Farkasok, Patkányok és Rügyfakadás asszonyság (Lucy Liu), a vöröslámpás pagoda harcos mádámja az aranyszállítmány megkaparintása érdekében ármány, testi gyönyör és különféle külső erők segítségét latba vetve hajbakapnak. Rejtélyes idegenek érkeznek, olyanok mint Késjani (Russell Crowe), Méregtőr, Sárgarézpikkely és az Oroszlán törzs meggyikolt vezérének fia, Tüske úrfi. A mély lelki sebeket viselő, titokzatos(nak beállított, de valójában csak taplógyenge, színészi játék gyanánt arcból durcásnál többet kihozni nem tudó) Kovács éjt nappallá téve összekalapál egy kisebb arzenált minden pártnak, hogy aztán maga is a fejetlen öldöklés áldozatává váljon. Két alkarját könyék alatt valami okból lemetszik (ez egy olyan film, ahol az indíttatásokat firtatni nem érdemes), de felépül és irtózatosan kemény vasöklöket ölt kézcsonkjaira, melyekkel a végső leszámolásban – és a röhej kedvéért osztott képmezőben – kis kupac fémhulladékká pofozza a bivalyszerű Sárgarézpikkelyt.
A hosszúra nyúlt (valamikor 2008-ban lehetett először hallani róla) várakozás ellenére ez a produkció minden szinten alulteljesít. Ha az ostoba történetet nem számítjuk – hiszen láttunk már mesterien levezényelt nagyobb blődlit, példának álljon itt Takashi Miike és életművének javarésze –, az állítólagosan Tarantinótól ellesett rendezői furfangok mind áldozatul esnek az ambíciózus, de történetvezetésben dilettáns rapper látványfétisének. Megértően legyintve e sokadik infantilizmus sem kellene zavarjon, ha a kötélen rángatott verekedőket a lusta vágás meg az igencsak indokolatlanul támadó lassítások nem redukálnák puszta kellékhiánnyal küszködő gyenge baletté. De ha még ezt is elnézzük neki, pár pillanat múlva a drámai jelenetben fellépő képi és logikai bukfencek fölött viszont már szinte lehetetlen napirendre térnünk. És mindezt tovább süllyesztik a (két nagyobb nevű színészt leszámítva) kínosan amatőr alakítások, továbbá RZA álmosító narrátori beköpései (amelyekben rutinosan társít a magasztos mellé parlagit), na meg a kung-fura kevert brooklyni hip-hop, végső soron pedig a digitális sugarakban szanaszét freccsenő vér, mialatt egynémely suhintásnál hárman hatfelé cuppannak, nem túl eredeti módon.
RZA megpróbálta maradéktalanul, továbbgondolás nélkül átmenteni Hong-Kongból Hollywoodba ezt a rég lealkonyult műfajt, hozzácsatolta önnönmagát mint egy rímes nagyvárosi exotikumot, és ezáltal alkotott valami egészen posztmodernet, amelyre azonban csak elszánt rajongói váltanak majd jegyet. Nekik ajánlom, ti többiek: maradjatok távol.
