Sabrina, Jill, Kelly – a három grácia, vagyis Charlie angyalai az ABC televíziós csatornán kezdték meg 1976-ban hódító útjukat, és kisebb személyi módosulásokkal ugyan, de egészen 1981-ig tartották izgalomban a nézőket. Az első, klasszikus triász (Kate Jackson, Farrah Fawcett, Jacklyn Smith) idővel tagcseréken ment keresztül; Fawcett helyét Cheryl Ladd, Jackson helyét Shelly Hack váltotta fel, majd Ladd is elunta az angyali szerepkört, és szárnyra kelt, helyét Tanya Roberts foglalta el.
A bűnügyi széria fennállásának hat éve alatt azonban kultikussá vált a televíziózás történetében – angyali természetüknek és szépségüknek köszönhetően az angyalok ugyanolyan mitikus alakokká, intézménnyé lettek, mint Columbo hadnagy, Kojak felügyelő vagy, hogy maradjunk a kontinensen, a jó öreg Derrick. Nem véletlen hát, hogy a kortárs amerikai filmgyártás, mely amúgy is évek óta a remake lázában ég, tartozott a nézőknek a sorozat újraértelmezésével. Az eredeti széria – mely műfaját tekintve a series angol elnevezésre hallgat, és a serialsszal ellentétben állandó kerettörténet és szereplőgárda mellett részenként változó, önmagában zárt történeteket mesél el – modernizálása aktualizáció és hommage egyszerre.
Az angyalok nem ugyanazok akik egykoron, de kultuszukat bizonyítandó, ugyanazok mégis. Hívják őket bárhogy is, (2000-ben Drew Barrymore-nak, Cameron Diaz-nak és Lucy Liu-nak), ők a mindenkori Charlie angyalai: a vagány, szexis, tettre kész angyali nyomozólányok, akiket – hogy azonos cégen belül maradjunk – a háttérből egy láthatatlan istenség, Charlie irányít. Történik mindez napjainkban, az angyalok városában: Los Angeles-ben.
Az alkotók adózva az eredeti széria szellemiségének az osztott képmezőkkel nyíltan utalnak a főcímre; a zene főmotívumát kissé áthangszerelve megtartották; néhány rész híres képsora is visszaköszön (a hastánc-jelenet vagy az autóversenyzős szcéna), illetve a lányok főbb karaktervonásai is ugyanazok maradtak: Lucy Liu (a filmben Alex, Jacklyn Smith karakterét, Kellyt alakítja) nem tud főzni, Diaz (vagyis Natalie, akárcsak elődje, Jill és az őt megformázó Farrah Fawcett) imád táncolni, Barrymore pedig, aki a 2000-es verzióban a Dylan névre hallgat, őséhez hasonlatosan (Kate Jackson Sabrina szerepében) kissé csapodár. Az igazi hommage azonban az eredeti Charlie (helyesebben az eredeti Charlie hangjának), John Forsythe-nak beemelése a moziba, aki akárcsak a szériában, azóta őszbe hajló üstökével maga is felbukkan.
És hogy miben hoz újat, igazán ezredvégit a történet? A Charlie angyalai az idők során olyan akcióalapú vígjátékká lett, mely esetében a szüzsére vétek bármi szót is vesztegetni, hiszen a hangsúly nem ezen van. Annál inkább a stíluson, a lányokén (valóságos divatbemutatót rendeznek!), és a filmén, mely igazán két (film)típusból táplálkozik. A Mátrix, az Öld meg Rómeót! vagy Ang Lee Oscarra jelölt Tigris és Sárkány c. filmjének közönségsikere ráirányította az amerikai filmesek figyelmét a kínai kalandfilmek egyik alfajára, a vuhsziára. A Charlie angyalai – akárcsak az előbb emlegetett filmek – bőven merít harcjeleneteiben a műfajból; angyalkáink igazi kung-fu harcosok, jól bánnak a tőrrel, karddal, botokkal; stilizált, szinte balettszerű küzdelmeket vívnak az ellennel, és akár a nindzsák, természetfeletti tulajdonsággal megáldottak – példának okáért helyből ugrálnak fel többemeletes drótkerítésekre. A film stílusának másik alapelemét a James Bond-filmekből és a Mission Impossible-ből meríti: világméretű összesküvés részesei lehetünk, a harc a csúcstechnológia teljes arzenáljának bevetésével zajlik, és ha a lányok egymás között akarnak társalogni, azt természetesen japánul teszik.
A könnyed, stílusos, kápráztató akciójelenetekkel teljes, nagyon erős első fél óra után (melyben jómagam a három lányka közül Diazt díjaztam leginkább) a film azonban igen hullámzó teljesítményt mutat – bizonyságul arra, hogy a szüzsének sem ártott volna, ha a műgondból kijut egy kevés.
