Mit kapunk, ha összegyúrunk egy majdnem elfeledett, 70-es évekbeli, nem túl izgalmas amerikai tévésorozatot a Lost csodaszigetével, túl tágan megfogalmazott válaszaival, és egy fejvakargatóan rosszul megírt, másodkategóriás horrorkomédiával, az egészet pedig nyakon öntjük egy adag valóságshow-szereplő mélységű, de szebb arcú karakterrel? A válasz természetesen: A vágyak szigete, 2020.
Nagyon mélyen kapargat már Hollywood az újrahasznosítható, rebootolható film- és sorozatötletek után, ezúttal pedig egy már kétszer lerágott csontot talált a nem túl acélos filmeket gyártó Blumhouse stúdió. A Fantasy Island néven 1977-ben indult tévésorozat a legutóbbi áldozatuk, ami egyszer már kapot ráncfelvarrást 1998-ban is, és már akkor sem sikerült megismételni az eredeti széria viszonylagos sikerét (az első Fantasy Island hét évadon keresztül futott a sármos túlhangsúlyozás mesterével, a régi Star Trek Khanjával, Ricardo Montalbánnal a főszerepben, a Malcolm McDowell főszereplésével készült remake-et viszont már egy fél szezon után elkaszálták).
A titokzatos sziget karizmatikus vezetőjét ezúttal Michael Peña alakítja, ez pedig már alapvetően is elhibázott döntés volt a casting részéről, mert Peña remek komikus színész ugyan, de elődei megmagyarázhatatlan vonzerejét nem képes utánozni, így pedig nem sok marad az amúgy is vékonyka alapkoncepcióból (ami önmagában is csak poénként indult: a sorozat kitalálója, Aaron Spelling egy ötletelésen elégelte meg, hogy sorra visszadobják a jobbnál jobb koncepteket, és kifakadt a stúdió fejesének, hogy „nem tudja mit vár, esetleg egy sorozatot egy olyan szigetről, ahol mindenkinek beteljesülnek a vágyai?”), hogy fenntartsa a néző érdeklődését.
Az, hogy az eredetileg némiképp drámai, de kellemes műfaji hangulatot horrora cserélték az írók, még nem is lenne rossz ötlet, ugyanis mai szemmel nézve az eredeti sorozat is bír némi „krípi” felhanggal, egy szinte mindenható, embereket halálból is visszahozó szigeti porondmester karaktere pedig igenis tartogat ijesztő lehetőségeket, csakhogy a Blumhouse-kiadást rendező Jeff Wadlow sehogysem volt képes megtalálni a megfelelő hangvételt: horrornak messze nem elég ijesztő, komédiának messze nem elég vicces, egy sorozat prequel/pilotjának pedig messze nem elég érdekes a legújabb vágy-szigeti kiruccanás. Az alapötlet semmit nem változott 1977 óta: van egy sziget, ahová időszakonként vendégek érkeznek, akiknek még az odaérkezés előtt lehet egy kívánságuk, ezeket pedig a sziget akaratát (?) végrehajtó Rourke (Peña) mindig teljesíti, de persze az érkező vendég sosem pont azt kapja, amire számított. A titokzatos Rourke (aki az eredetit alakító Montalbán értelmezésében egy bukott őrangyal, aki a büszkeségéért vezekel a purgatóriumszerű szigeten) pedig időközben erkölcsi útmutatást próbál nyújtani a vendégeknek, akik saját vágyaikon keresztül elsősorban önmagukat ismerhetik meg.
Az áldozatok 2020-ban egy szórakozni vágyó fehér-kínai testvérpár, Bradley és Brax (Ryan Hansen és Jimmy O. Yang), egy depresszióval, vagy legalábbis szomorúsággal küzdő, egyedülálló nő, Elena (Maggie Q), egy katonai izgalmakat hajszoló rendőr, Randall (Austin Stowell) és egy gyerekkori traumáit megtorolni igyekvő lány, Melanie (Lucy Hale), akik mind egy vetélkedő nyereményeként érkeztek a vágyaikat teljesítő szigetre. A film elején mindegyikük külön fog neki a kalandjának, amit a szabályok értelmében végig kell játszania, a szálak azonban egy idő után összeérnek, és már csak az marad kérdés, hogy pontosan kinek a beteg vágyálmait teljesíti be a sziget, és ki csupán mellékszereplő mások történetében.
A Fantasy Island legnagyobb problémája, hogy egy idő után teljesen követhetetlenné válik, hogy mikor látunk „valóságot” és mikor fantáziát, mikor van szó felbérelt színészekről, időutazásról, hallucinogén italok által előidézett víziókról, a néző pedig egyszerűen elveszíti az érdeklődését, mert egyre kevésbé lehet érteni, hogy minek is van itt tétje, és minek nem. Szabályokat is sokszor emlegetnek szereplőink, de mivel legalább ennyiszer meg is szegi őket mindkét fél, ez csak még érthetetlenebbé kavarja az egészet. Aki pedig nem szerette a félkész válaszokat, amiket annak idején a Lost bődületesen nagy kérdéseire kapott, annak különösen nem ajánljuk ezt a szigetet, mert nagyjából pontosan annyira kielégítőek a film válaszai, mint anno a J.J. Abrams-Damon Lindelof produkcióéi: alig vagy semennyire.
És hogy hol van itt a horror? Néhány percre igyekszik ugyanis ez is lenni a Fantasy Island, egy jelenetnyi Fűrész-utánérzés, néhány, random időpontokban felbukkanó, sárszemű zombi (vagy mi), illetve sötét alagutak és villogó lámpák szintjén, mintegy mellékes szájízként megjelenik itt néhány elem, de a már emelegetett tétnélküliség miatt minden potenciális veszély-, tehát feszültségforrás erejét veszti.
Amúgy pedig nem nézhetetlenül rossz film a Wadlow-féle A vágyak szigete, a képek legtöbbször szépek, a színészek alapvetően jól teljesítenek, és a történet is tartogat meglepetéseket, épp csak rossz az arányérzék, nem érthető és átélhető benne semmi, és még csak (nem hittem volna, hogy ezt fogom valaha hiányolni) egy tisztességes jumpscare sincs benne, hogy legalább valami zsigeri rekciót váltson ki belőlünk, ha már értelmit vagy érzelmit nem is próbál. A film végére (spoiler?) pedig épp csak eljutunk a Montalbán fémjelezte eredeti sorozat alapfelállásához (még a Tatoo becenévre hallgató segítő is tiszteletét teszi, aki természetesen ezúttal se nem francia, se nem törpe növésű), úgyhogy érdemesebb is inkább azzal, netán a Losttal tölteni az időnket, ha épp vágyaink szigetére vágynánk. Azok sem épp a filmkészítés csúcsai, de ennél a Blumhouse-újrázásnál legalább ijesztőbbek.
