Az eddig tisztán dokumentumfilmes múltú Nanette Burstein első játékfilmjében a távkapcsolatok rejtelmeit vizsgálja a romantikus vígjáték finoman szólva is lenézett és örök gyermekiségre ítélt műfajának perspektívájából. Garrett (Justin Long) és Erin (Drew Barrymore) története azonban talán képes rámutatni e műfaj méltatlan háttérbe szorítottságára és alulértékeltségére.
Nagyjából az Amerikai Pite-széria megjelenésétől datálhatjuk a párkapcsolati vígjáték kortárs kritikai elfeledését. Míg az ott és akkor ábrázolt tinédzserek első mélyütése kiforrasztotta a tini-vígjáték mucsaibb ágát, addig folytatásai és másolatai mára olyan minőséget értek el, mellyel az óvatlan filmnéző humorérzékét seperc alatt ki lehet vakuzni. Persze voltak kivételek, mint például a Cool túra (Road Trip), mely képes volt egy csipet aggyal és arányérzékkel reményt nyújtani a műveltebb testnedv-viccek kedvelőinek, azonban a közönségigények és bevételi mutatók inkább az egypálcás ordenáréság felé vitték el a műfajt. Még a Farelli-testvérek jobb filmjeinek tabudöntögető hatása is kevésnek bizonyult, közel 10 év kellett ahhoz, hogy a kultikus Freaks and Geeks sorozattal már 1999-ben (az Amerikai Pite megjelenésének évében) nagy elismertséget szerző – és azt az Undeclared szériával tovább növelő – Judd Apatow elhódítsa és felfrissítse az amerikai vígjátékot. Önfeledt férfibarátságról szóló, érdekes alaphelyzeteket kinevető és az azt megélőkkel együtt érző történetei intellektuális, pop- és szubkultúrákat érintő liberális humorral dolgoznak, melyekben nem ritka a romantikus szál sem. Lehet vitatkozni ezen filmek minőségével és könnyűdrogoknak köszönhetően beléjük szőtt maró pop-humor milyenségével, azonban ma már az Apatow-humor is másolódik, ezernyi jellegzetessége villan fel a Másnaposoktól kezdve a Bored to Death sorozaton át.
E vonalat erősíti Burstein filmje is. Az alaphelyzet ugyan nem oly extrém, azonban a rendezőnő nagyon jól érzi, hogy nem is kell mindent annak helyzetkomikumára építeni. Geoff LaTulippe író első forgatókönyve ugyanis kizárólag bámulatosan vicces helyzetekkel szembesülő, nagyszerű szövegeket ontó karakterekkel van tele. Természetesen mindegyikük karikatúraszerű, mégis őszinték és pont annyi kedves emberi hülyeséggel vannak megtömve, amennyi másfél órában kellhet. Justin Long (aki amúgy az Apatow-brigád tagja) és Drew Barrymore karakterei egymásra rímelnek, bolondos és érző new yorkiak, akik a nagyvárosi förgeteg sodrásában mindent az érzelmekre és a humorra tesznek fel. Sok olyan helyzetet hidalnak át finom arányérzékkel felépített, fiatalos és egymás után sokat csattanó poénokkal, melyekbe kevésbé műfajtudatos alkotók könnyen beletörhették volna a bicskát. Emlékszünk az idei Exférj újratöltve helyes alaphelyzetére és annak szörnyen unalmas és debil tartalmi megtöltésére? Az a jó, ha nem. A Hétmérföldes szerelem két karaktere annyira szereti egymást, hogy van jobb dolguk a folyamatos érzelmi gödrökben való csúszás-mászásnál, így nem válik öncélú és hatásvadász lelki-hullámvasúttá a szerkezet, nem szegmentálódik a kapcsolat folyama mélypontokra és örömvillanásokra.
Természetesen a haver- és rokonszerepek támogatása sem hiányozhat, azonban Burstein nagyon okosan nem teszi e szereplőket biztonsági karakterekké: nem kompenzálják a távolságból adódó feszültséget, hanem az üde és bájos főszereplők mellé állnak, és velük együtt ontják a jókedvet. Erin nővére és családja (Christina Applegate és Jim Gaffigan remekelnek), Garrett haverjai (a Felhőtlen Philadelphiából ismert Charlie Day és Jason Sudeikis), mind-mind olyan alakok, akik szerepe szintjén tovább színesíti az adott szituáció humorát, s a film felhőtlen hangulatát. Burstein folyamatosan együttérez alakjaival, és a könnyedség jegyében vezeti őket. Nem megjárt útjukra tereli a figyelmet, nagyszerűen érzi a műfaj paneleit, és úgy mossa őket egybe, hogy szinte alig tapinthatóak a választóvonalak. Így a Garrett és Erin közé kerülő távolság fő problematikája is úgy fokozódik le, hogy közben nem válik jellegtelenné.
A távolság előtti és utáni állapotokat ugyanolyan frissességgel mutatja be, ahogy a szétszakítottság néhol már-már szatirikus helyzetét. Ugyanis Erin a gazdasági válságból eredő elbocsátások miatt kényszerül az ország másik partjára, Garrett pedig a munkalehetőségek hiánya miatt nem tud Erin közelébe költözni. Ahogy az a melodrámákban szokás, úgy szokás azt a romantikus vígjátékban is, csupán csak kötelezően felvizezve. Az ország gazdasági- és földrajzi helyzete válik tehát a kapcsolat közé álló kényszerű mumussá, melyet azonban a szereplők szakaszosan küzdenek le viccesebbnél-viccesebb helyzetek füzéreként. Burstein a film vége felé kicsit leülteti a pörgést és a nevetést, mely nyilván a cselekmény kötelező mélypontjából következik, azonban ez a szakasz oly rövid, hogy a happy end tetőzésekor már nem is fogunk rá emlékezni.
A Hétmérföldes szerelem tehát egyszerű történetet tölt meg nagyszerű karakterekkel, akiket remekül súlyoz ki, s helyez baráti perspektívába. Végig friss, popkulturális utalásokkal, ízlésesen és okosan övön alulra célzott szövegekkel, remek zenével, nagyvárosi fényekkel, fiatalos liberalizmussal és örök jókedvvel beszél a szerelem erejéről.
Az ősz beköszöntével pedig mindez fokozottan fontos. Burstein és LaTulippe alkotása nem az átlagos szinten döcögő „romkom”, nem az a film, amire úgy referálhatunk, ahogy manapság a filmes szakírás minden ilyen filmmel teszi. Nem egynek jó, nem egyszer-nézős. Nem limonádé, nem kiegészítő a popcorn mellé. Növeszteni kellene némi egészséges humorérzéket, lízingelni kellene egy csipet lelket és mindezzel felvértezve kellene beülni a Hétmérföldes szerelemre és átadni magunkat a hosszas nevetésnek. Mert ez egy nagyon jó romantikus vígjáték, melynek minőségi, fiatalos humora ma kívánatosabb, mint a háromdimenziós vetítések.
