A Birdman egy meglepően humoros, zseniálisan építkező, színész- és szerepközpontú himnusz a showbizniszhez; beszély a filmvászon örök színpadi atavizmusáról; filippika a szuperhősökért és ellenük. Ha nem kapja meg az Oscart, Hollywood Egyiptom lesz és jöhet a tíz csapás.
Az eredetileg március közepére tervezett filmbemutatót a New Line Cinema az utolsó pillanatokban októberre napolta el. Gavin O’Connor rendező és társ-forgatókönyvíró valójában már 1999-ben nekiállt megírni a történetet Amerika újsütetű héroszairól. Lehet, hogy a rendőrös sztorik szerelmesei ez esetben jobban jártak volna, ha ez mégis dobozban marad.
Neil Burger (Interview With the Assassin, 2002) második filmje a The Illusionist (Steven Millhauser novellájának, az Eisenheim, the Illusionistnak az adaptációja), a századfordulós Bécsben játszódik. Abban a korban, amikor még hittek a misztikumban, de amikor a technikai újítások és feltalálások egész sora jelent meg – mint például a filmfelvevőgép.
A nagyközönség 1991-ben rögtön a Hannibal Lecter-étlap főfogásába, a bájosan talpraesett FBI-ügynöknő történetébe kóstolt bele, s csak a legnagyobb gourmandok tudták, hogy a filmtörténet már túl van az előételen: Michael Mann 1986-ban Manhunter (Embervadász) címen filmesítette meg A bárányok hallgatnak előzményeit elmesélő Vörös Sárkány-történetet.
Ha a plakáton Robert De Niro, Edward Norton és Marlon Brando neve egymás mellet szerepel, mellékesnek tűnik, milyen filmet próbálnak ránk sózni. Mindegy, hogy a kérdéses mű politikailag korrekt-e vagy sem, nyomoznak-e benne vagy éppen énekelnek, vannak-e táncbetétek, jönnek-e a számítógép-effektek.
Kafka óta tudjuk, hogy az igazán érdekes dolgok többnyire hivatalnokokkal történnek. Tudja a fennvaló, hogy miért, de valahogy ő a kiválasztott faj, társadalmi anomáliák szerény gyűjtőhelye, amolyan barométer, ami idejében előrejelzi a dekadenciát, a nagy világégéseket, kataklizmákat. Hálás téma, mondhatni. Mert szerény öltözete, nyakkendője és fehér inge borzalmas forradalmárt, anarchistát takar. Aki egyszer bekattan, és akkor mese nincs: belehugyozik a levesedbe. Vagy pornófilmből kivágott kockákat illeszt a Walt Disney tekercsek közé a legandalítóbb részeknél. Esetleg szappant főz a saját hájadból. De az is lehet, hogy dinamitot.
Hajdanában a klasszikus amerikai propaganda a népek olvasztótégelyének nevezte az Újhazát, aztán idővel a metafora átváltott a kissé prózaibb salátástál-párhuzamra, mely politikailag valóban korrektebb – a komponensek ugyanis ebben az esetben úgy állnak össze egésszé, hogy megtartják sajátos, egyéni zamatukat.
