Neil Burger (Interview With the Assassin, 2002) második filmje a The Illusionist (Steven Millhauser novellájának, az Eisenheim, the Illusionistnak az adaptációja), a századfordulós Bécsben játszódik. Abban a korban, amikor még hittek a misztikumban, de amikor a technikai újítások és feltalálások egész sora jelent meg – mint például a filmfelvevőgép.

Ez az alkotás tudatosan él azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel a film mint attrakció rendelkezett – és rendelkezik ma is. A korai filmekre jellemző technikai eljárásokat használ: homályossá tett képkeretet, íriszelő jelenetelválasztást és mindezt olyan korszerű minőségi filmképpel és színvilággal ötvözi, amellyel, még ha nem is ugrálunk fel a székekből ijedtünkben, de „varázslatba” ejthet. Philip Glass (Koyaanisqatsi, Dracula, The Hours, Kundun) zenéje is a varázslat és attrakció jellegét hangsúlyozza, a húros és fúvós hangszerek hol halk, hol pedig fokozatosan gyorsuló és erősödő játékával.

A film egy szegény sorból származó fiúról szól, akiből bűvész lesz (Eisenheim – Edward Norton), akinek szerelme (a társadalmi különbségek miatt) nem teljesülhet „varázslat” nélkül, és aki leleplezi a koronaherceg (Leopold – Rufus Sewell) trónratörő tervét, szintén „varázslat” segítségével. Edward Abramovich, „bűvésznevén” Eisenheim, egy asztalos fiaként, szerelmes lesz Sophie von Teschen hercegnőbe (Jessica Beil). Miután Edward egy út szélén megismerkedik egy varázslóval, aki néhány trükk bemutatása után a háta mögött levő fával együtt eltűnik, maga is trükkökkel kezd foglalkozni, de a lány legnagyobb vágya – hogy eltüntesse őket – nem sikerül. Edward elhagyja a falut és keletre utazik. Több év múlva hatalmas varázslóként tér vissza és Bécsben tart előadásokat – Sophie és vőlegénye, Leopold előtt. Sophie-val újra egymásra találnak, szökést terveznek, de Leopold felindulásában megöli a lányt. Edward válik az első számú gyanúsítottá, aki után Uhl felügyelő (Paul Giamatti) a herceg megbízásából nyomoz, ellenben Uhl számára maga a herceg válik gyanússá.

A történéseket a felügyelő meséli a hercegnek, miután Eisenheim a halottakat megidéző új műsorszámában eltűnik, éppen akkor, amikor a herceg parancsára le akarják tartóztatni. A történet elmesélése és az elhangzott vádak következtében a herceg öngyilkos lesz. A felügyelő, miután leleplezi a herceget, kap az utcán egy kisfiútól egy csomagot, amely Eisenheim trükkjének (az önmagától növő narancsfa) leírását tartalmazza. A tisztán technikai leírás lesz a történet újrarendezésének a kulcsa. A „varázslat” végül sikerül.

Ahogy Eisenheim a közönségét, úgy Neil Burger a nézőit tartja illúzióban. Amikor „halottidézés” történik a színpadon, Eisenheim nem mond semmit a közönségnek, ő csak megmutat: a közönség pedig elengedi a fantáziáját és találgat, a varázslat létrehozója lesz. Ugyanígy válunk mi is a film illúziójának alkotóivá – Uhl felügyelőkké. A film csak megmutat jeleneteket, mindig a felügyelő értelmez, az ő szemszögéből látunk. Eisenheim története csak az ő emlékezetében létezik, így válnak a mitikus elemek is indokolttá. Az új történetet is a már látott képekkel mutatja be, éppen csak a sorrendjüket megváltoztatva. Ez a mozi „varázslata”: csupán két képet rak egymás mellé, a többit meg ránk bízza.

Orson Welles 1938-ban azt nyilatkozta, hogy ő csupán jelenet-nyomokat kíván mutatni, mert a nézőnek elég egy kevés javaslat és máris neki dolgozik. Ugye tudjuk, mi történt abban az évben? Fél Amerika szedte a sátorfáját és menekült az ufók elől.