Hajdanában a klasszikus amerikai propaganda a népek olvasztótégelyének nevezte az Újhazát, aztán idővel a metafora átváltott a kissé prózaibb salátástál-párhuzamra, mely politikailag valóban korrektebb – a komponensek ugyanis ebben az esetben úgy állnak össze egésszé, hogy megtartják sajátos, egyéni zamatukat.

Edward Norton első, rendezőként és egyik főszereplőként jegyzett opuszában hipotetikus salátástálunkat láthatjuk megelevenedni – az átlagos játékidőnél hosszabbra nyúlt alkotás ugyanis a multikulturalitás égisze alatt fogant. Jóllehet filmünk nézőit első látásra egy klasszikus szerelmi háromszögtörténetre emlékezteti, alaposabban szemrevételezve azonban, feltűnik a háttérben munkáló salátástál a maga komoly jelentésmezejével, lett légyen szó uborkáról vagy póréhagymáról, írekről vagy latinókról.

Hőseink, a két lelkipásztor, a katolikus papot alakító Norton és a rabbit megformázó Ben Stiller számára már csak emlék, hogy milyen is volt gyermekkori barátjuk, Anna szőkesége (Jenna Elfman), mikor az azóta üzletasszonnyá vedlett leányka ismét berobban az életükbe. A detonáció elemi erejűre sikeredik. A kezdeti idill után a viszonyok egyre veszedelmesebbekké válnak, amit katolikus részről a cölibátus, zsidó részről pedig a katolicizmus súlyosbít.

Filmünk műfaji szempontból is multilaterális. A melodráma és a komédia határán mozog, helyzetkomikumokkal, burleszkelemekkel tűzdelve; vígjátéki keretei ellenére azonban az összegabalyodott érzelmű, megzavarodott szereplők vergődéseit jobbérzésű néző részvét nélkül nem szemlélheti. A két főszereplő hivatásából következő szentenciózus kijelentések, vallásuk mindennapjainak ironikusan szeretetteljes ábrázolása vagy a plébánost megformáló Milos Forman vallomása a '68-as prágai eseményekről a gyanakvó természetű mozilátogatókat elbizonytalaníthatja a film élvezeti értékének tekintetében, gyermekbetegségei ellenére azonban a mű, akárcsak egy salátástál, végül összeáll – az utóbbi idők egyik legviccesebb komédiájává.