A Walter Mitty titkos élete az ősöreg amerikai „merj nagyot álmodni!” újabb reinkarnációja. Ben Stiller rendező-főszereplő mert ugyan nagyot álmodni, de közben felébredt.
A Walter Mitty tikos élete egy 1939-es Thurber-elbeszélés, amelynek címszereplője az álmodozó kisember szinonimája lett Amerikában: a papucsférj, aki egy parkolás és egy kávé között világháborús pilótának, csodasebésznek vagy tengerésznek álmodja magát, de mindig megadja magát a hideg és szürke valóságnak, amely legtöbbször a felesége formájában jelentkezik. Az 1947-es filmváltozatban a feleség szerepét egy ödipális vargabetűvel az anya veszi át, s Samuel Goldwyn producer alaposan kibővíttette a soványka cselekményt annyival, hogy Danny Kaye komikus csetlő-botló gegjeire és zenés műsorszámaira terelődjön a hangsúly, az obligát happy endről nem is beszélve. A remake lehetősége már régóta a levegőben lógott, olyanok váltak volna az ezredforduló Mitty-jévé, mint Jim Carrey vagy Owen Wilson, a development hell és a szerzői jogok forgatagában azonban Ben Stiller kapta az el-elmerengő kisember főszerepét, aztán meg a lehetőséget, hogy ismét magát rendezhesse főszerepben.
Nos, úgy tűnik, hogy túlságosan is megpróbált élni a lehetőséggel: annyira szanaszét rendezte saját magát, hogy színészként alig mutat fel valami érdekeset ebben a filmben. A szürke kisegér ábrázolása olyan szürkére sikerült, hogy nem igazán tud különbözni a kilencvenes-kétezres évek hasonszőrű underdogjaitól, ami a kisszerűséget, a világképet, a motivációit, és a nehezen bekövetkező nekifutást illeti. Ismerjük az üzenetet: élj a mának, merj álmodni, satöbbi. Mitty (Stiller) a LIFE havilapnál dolgozik (érdekes továbbgondolása a ’47-es adaptációnak, ahol a főhős egy ponyvaregény-kiadó szerkesztője), a fotók negatívjait kezelő részlegen, és beüti csúnya fejét a digitális éra: új vezetőség érkezik, kiadni a legendás fotóriport-magazin utolsó számát, mielőtt teljesen áttérnek az exkluzív internetes megjelenésre. Közben reménytelenül szerelmes munkatársába, Cherylbe (Kristen Wiig), de pont azzal a technológiával próbál kapcsolatba lépni vele, ami munkáját veszélyezteti: egy online társkeresőn keresztül udvarolna, jobb híján. Az utolsó lapszám borítójához küld egy fotót a titokzatos sztárfotós, Sean O’Connell (Sean Penn), de a negatív eltűnik és Mitty – saját magának és a nőnek is bizonyítani akarván – világkörüli útra indul, hogy megkeresse azt, a többi negatívon található jelek alapján.
A film pozitívumai közé tartozik a látványvilág – az alkotók nem elégedtek meg azzal, hogy lógó orral panaszkodjanak a filmben az analóg éra eltűnése miatt, hanem filmre forgattak digitális helyett, Stuart Dryburgh veterán operatőr mindent kihoz az izlandi tájból, amit a műfaj (keserédes vígjáték) szegényes keretei közt lehet. A sztori azokban a jelenetekben működik igazán jól, amikor a látvány és a mozgás viszi filmet (pl. a helikopteres jelenet az izlandi óriás, Ólafur Darri Ólafsson szereplésével). Amikor viszont a kamera – és eszképista főhősünk – visszatérnek New Yorkba és elkezdődik a dialógus, mindig leül és túlságosan is ismerős lesz a cselekmény. Stiller is azokban a jelenetekben tud brillírozni, ahol megmutathatja a fizikai komikumra való hajlamát: a párbeszédek olyannyira fakók a családbarát PG-besorolás miatt, hogy alig hisszük el, hogy ugyanez az ember készítette a pár évvel ezelőtti fergeteges Trópusi vihart.
A Walter Mitty titkos élete túl sokat vesztegel saját tehetetlen főhősével és unalmas hollywoodi életbölcsességeivel, nem elég merész egy igazán harsány vígjátékhoz, túl kevés szubsztancia van benne két órához, túlságosan elrugaszkodik az irodalmi alapanyag hangvételétől, hogy adaptációnak lehessen nevezni; ugyanakkor látványvilága, egy-két eredeti, pszichedeliát súroló jelenete, az analóg és offline szellemiség melletti kiállás, Sean Penn rövid, de fajsúlyos játéka, valamint az utolsó, nem túl meglepő, de határozottan szívmelengető csavar miatt megérdemel egy misét.
