Russell Crowe nem csak főszereplőként, de debütáló direktorként is jegyzi új munkáját. Dolgozata ez alapján éppúgy lehet személyes és művészi darab, mint rendezői kihívásokat nem sűrűn tartogató iparosmeló.

Ahogy Crowe és filmje, úgy a főhős is ausztrál. A protagonista egy farmer, aki 1915-ben elveszíti mindhárom fiát, amikor Új-Zéland és Ausztrália megtámadja a törököket. Négy évvel később vége az I. világháborúnak, időközben megözvegyült hősünk így nekiindul felkutatni fiai maradványait, hogy ausztrál földben temethesse el őket. A török földön állomásozó brit erők visszautasítják kérését, hogy engedéllyel kutathasson fiai után, de ő megmakacsolja magát, és néhány helyi segítségével nekivág a valamikori háborús övezetnek. Nem kevés veszélynek hány fittyet, hisz pattanásig feszült a hangulat az ominózus csatát megnyerő, de a háborút elvesztő törökök és antantos legyőzőik között. A görögök ráadásul épp megtámadták a törököket.

Az eredeti cím Crowe karakterének foglalkozására utal, hisz hősünk mestere a kútfúrásnak, amire szükség is van az ausztrál Outback földjén. Az sem véletlen persze, hogy a cím meglehetősen misztikus hangzású is egyben, és e szempontból lehetett volna rosszabb a magyarországi változata is. A hős ugyanis szó szerint istenadta tehetség, ha vizet kell találni. Fiainak megtalálása hasonló keresés, kutatás, viszont gyenge pontja a filmnek, hogy a kútfúrást és a holttestek után való nyomozást csak a karakter különleges képessége kapcsolja össze. Kétértelműség ide vagy oda, e mozi ezoterikusabb a kelleténél. Már ebből is látszik, hogy Crowe meglehetősen heroikus, sőt már-már messianisztikus szerepet osztott magára, és ez még csak a kezdet.

A film legégetőbb problémája, hogy unalmasan, érdektelenül indul, Crowe nem kevés türelmet és jóindulatot követel a publikumtól. Hőse halott fiai felkutatására indul, azaz hogy nem múlnak emberéletek a küldetésén, az enyhe kifejezés. A hősnek világos a célja, csak épp a tét hiányzik. Meg kell hagyni, a film valamicskét javul a komótos nyitás után, de ekkorra sajnos a néző már joggal hajlamos elkönyvelni magában, hogy ez a darab végig ilyen álmosító lesz. Ha már a filmünk egyik fele mindenképpen kimért, legalább a második félidő legyen az, amikorra a történet már bevonzotta a nézőt.

A cselekmény meglehetősen kiszámítható, giccses, pátoszos és már pár évtizede elavult. Klisék egymás hegyén-hátán: a hős meglepetésére nem a bürokratikus nyugatiaktól kap segítséget, hanem ellenségeitől, az emberközelibb törököktől, köztük egy aranyos és vicces félárva gyerektől, egy elnyomott és balsorsú, de azért világszép özvegytől (Olga Kurylenko) és egy nemeslelkűnek bizonyuló török parancsnoktól. Crowe művének világképe meglehetősen fekete-fehér, ráadásul nála a törökök a jófiúk, akik amúgy például az örmény népirtásról híresültek el annak idején. Történelmi objektivitás helyett ezerszer látott dramaturgiai és műfaji sablonok írják e történetet. Ahogy azt már sokszor láttuk, gyökeresen különböző kultúrák csapnak össze, és a felek kibékíthetetlen ellenségeskedésből barátság felé tartanak.

Hősünk renegáttá válik, de jellemfejlődésről aligha beszélhetünk karakterével kapcsolatban, mivel ahol ő ausztrál farmerként a történet kezdetén tart szellemileg, onnan igazából csak fejlődni lehet egy nagy utazás során. A látványvilággal és a műfaji elemekkel sem járunk jobban: a főszereplő-rendező többször is beígéri nekünk a Gladiátor csatajeleneteit, de mindig csalódást okoz. Harcjelenetei nem túl izgalmasak, például többük is flashbackben játszódik. Crowe az évtizedek óta megszokott macsókaraktert hozza ebben a filmben, semmi egyebet. Hogy e dolgozatot már rendezte is, annak pusztán annyi a pozitívuma, hogy egyetlen tehetséges direktor idejét sem rabolta egy olyan szimpla bérmunkával, amit ő is meg tud csinálni akár álmából felkeltve, ha már úgyis ott van a forgatáson.

Jelen film egyetlen igazi erőssége – stílszerűen – a színészi játék, és még csak nem is Crowe alakítása érdemli a legtöbb dicséretet. A fő előnye a keleti országokban játszódó angolszász filmeknek, hogy felvonultatják a helyi színész-szakma legjobbjait, és ezt eme mozi is bizonyítja, Yilmaz Erdogan például ellopja a show-t a török parancsnok szerepében. Sovány vigasz, de ahhoz képest, hogy egy sztárszínész rendezői bemutatkozásáról van szó, jelen film kezdetnek lehetett volna sokkal rosszabb is. Nem az történt, hogy egy sztárszínésznek senki nem mert szólni, hogy a rendezése nézhetetlen lesz (lásd pl. Műkincsvadászok / The Monuments Men, és az még csak nem is debüt), Crowe tehát nem égette le magát, de más jót alig lehet elmondani középszerű ujjgyakorlatáról.