1915-ben a török kormány jóváhagyásával és a hadsereg bevetésével másfél millió örmény nemzetiségű őslakost lakoltattak ki, vittek munkaszolgálatra és koncentrációs táborokba; vagy egyszerűen csak lemészárolták őket. Ennek a brutális történelmi eseménynek állít emléket Fatih Akin kissé talán szentimentális és epizodikus filmje, mely minden hibája ellenére hiánypótló a nagyközönség felvilágosításában.

Száz éves a történelem első szisztematikus, nagyszabású népirtása, melyet a hivatalos török álláspont még mindig tagad az egyre növekvő külföldi nyomás ellenére is. A világ egyik legrégebbi civilizációjához tartozó keresztény nép a nacionalizmus és homogenizáció zászlaja alatt vérzett el, szoros összefüggésben a modern Törökország létrejöttével. A török eredetű német rendező viszont nem a politikai és társadalmi kapcsolatokat vizsgálja: a film egy korabeli örmény kovács véletlenek és jóindulat által segített megmenekülését mutatja be, mintegy általa láttatva a haláltáborokat és a benne szenvedő emberek sorsát.

Talán túlságosan is idilli az előzmény, a családi élet lefestése, mely Provence-i feel-good movie-ként hat, habár a szörnyűségek távlatából a legkisebb normalitás is idillinek tetszhet. Nazaret ikerlányaival és feleségével él, mikor deportálják. Először munkatáborba viszik, majd kivégzik a csapatát. Ő egy gyenge vágásnak, valamint emberséges őrének köszönhetően túléli, habár elveszti a hangját, majd banditákhoz szegődik, utána meg egyedül indul neki a sivatagnak, és rábukkan egy étlen-szomjan hagyott örmény tábor haldoklóira. És ez még csak az első húsz perc. Akin ragaszkodik hozzá, hogy történetet meséljen, nem elégszik meg a kivégzések, a koncentrációs tábor, a túlélés bemutatásával, mindenből epizódot csinál. Abban bizonyára igaza van, hogy így mindez sokkal könnyebben emészthető. De önkéntelenül felmerül kérdés: valóban könnyen emészthető kell legyen egy emberiség elleni bűnöket bemutató film?

Persze az ember mindent túlél, ha akárcsak egy hajszálnyi esélye is van rá, de sokkal érdekesebb lett volna inkább azt a problémakört boncolgatni, hogy milyen világ az, ahol ilyesmi megtörténhet, milyen előzmények vezettek az örmények ilyen fokú gyűlöletéhez, miért viselkednek egyesek török Schindlerként, míg mások a vágóhídon dolgozók személytelenségével vágják át embertársaik torkát.

Ez a talány ugyanis az örmény holokausztban, nem az, amit a film második fele mesél el – tudniillik hogy miképp keresi a főszereplő a fél világot bejárva életben maradtnak hitt lányait. Erről az emberi aspektusról mond el valamit az a szívbemarkoló jelenet, amikor a menekültek egy viszonylag nyugodt pillanatban mozi elé kerülnek. A párhuzam Chaplin esendő, a hatalom által elnyomott kisembere és a vérengzést túlélők között egyértelmű, még ha az szokatlan is, hogy nevetni látjuk a szörnyűségek átvészelőit, akiknek oly sok gyászolnivalójuk van. S a veszteségek mégis csak annál inkább kikristályosítják, hogy micsoda ajándékot birtokolnak: az életüket.

E jelenet ereje Koltai Sorstalanságának azon jelenetéhez hasonlítható, amelyben a rabok egy éjszakán át lábon állva várják hiányzó társaik előkerülését büntetésként. Mindkét tevékenység (a mozizás és az álldogálás) a hétköznapiságával sokkol, a banalitásával, a más körülmények közt oly közönséges voltával, mely az élet-halál kontextusában sokkalta jelentőségteljesebbé válik. Az, hogy állásra, az általunk nap mint nap végzett tevékenységre kényszerítik a hullafáradt munkaszolgálatosokat, sokkal kegyetlenebb, mint amikor ordítoznak velük, megverik, megalázzák őket. Mert valahogy ez utóbbiakat kevésbé tartjuk szokatlannak az erőszakos hatalom részéről, szinte immunissá váltunk rájuk. Ugyanúgy, e szerencsétleneket nevetni látni szívbemarkolóbb, mint mikor vízért könyörögnek, vagy kiterítve fekszenek a tűző napon.

Habár a látványra nem lehet panaszunk. Rainer Klausmann, Akin kedvenc operatőre, gyönyörű képekkel vetíti elénk a pusztulást, majd a főszereplő egyre kétségbeesettebb, hitevesztettebb lelkiállapotát kifejezve bekeményít, elmenve egészen a nagytotálban bolyongó, kopár fesztiválfilm-hatásig. A sivatagban talált tábor halálra ítélt népe szinte festményszerű megkomponáltsággal bomlik ki előttünk, és megejtő az El Greco kárhozottjait idéző, kútba dobott meztelen testek törékeny szépsége is. A borzalom költőisége csupán talán a megváltó halálért könyörgő csontsovány sógornő jelenetében valóban zsigeri, mindazonáltal magára a címadó vágásra is (jóllehet inkább a kevésbé evokatív „szúrás” a pontos kifejezés rá) kétségkívül mindenki emlékezni fog.

Noha nem oly megható, mint a többszörösen díjazott A másik oldalon (Auf der anderen Seite), sem oly mély, mint a hasonló témájú Ararát (az örmény nemzetiségű Atom Egoyan filmje, mely a népirtást a történelem és az individum kapcsolatán át vizsgálja), ráadásul vannak benne elszúrt döntések is (mint például a túl harsány kísérőzene a néhol western-szerű, máskor rockos gitárszólókkal; vagy az a megosztó ötlet, hogy az angol nyelvet használják az örmény helyett, míg a többi bejárt országét meghagyták – még Amerikáét is, amely így nyelvi félreértéseknek adhat okot –), maga a film, mint témáját ismertető eszköz, teljes mértékben szükségszerű. Hisz csak ha jól eszünkbe véssük, és még száz év távlatából is elítéljük embertelenségüket, akkor kerülhetjük el e borzalmak megismétlődését.