Fatih Akin Fallal szemben című filmje olyan intenzív érzelmi telítettségű, ami általában az előadóművészetek sajátja. A tekintetünk úgy feszül a vászonra, mint egy virtuális színpadra. A rendező azonban érzékeny eleganciával fogalmaz, a film folyékonyabb, elegánsabb médiumát helyezi a néző és a történések közé, így fikcionálva a nagyon élesen exponált történetet, melyet színpadon vagy egy performansz keretében már nehéz lenne végignézni. Gondoljunk csak a vértócsa szélén fekvő borotvapengére az öngyilkossági kísérlet után. A két szereplő szenvedéstörténetét a rendező filmes költészete járja át és írja bele a vászonba, olyan kifinomult érzékenységgel, hogy magával ragad egy történet, ami a történet szintjén inkább elidegenítene.
A film egyik szereplője a társadalom peremére sodródott, kiábrándult és öntörvényű Cahit (Birol Ünel). A felesége meghalt, az élete romokban. Éjszakai bárok, alkohol, drogok, üres szex, mérhetetlen magány és idegenség, érinthetetlen szomorúság jellemzi a negyvenéves infantilis embert. A film harmadik percében fékezés nélkül rohan a falnak, és az öngyilkos tempóból később sem vesz vissza. Sibel (a női főszereplő) sem bánik kevésbé nagyvonalúan az életével, ő az ereit vágja fel a családja elől menekülve. Siebel fiatal, csinos, és éppúgy, mint Cahit, török-német, túlságosan is szereti az életet, hogy úgy élje azt, ahogy az egy muzulmán lánytól elvárható. Hogy konzervatív családja börtönéből elmeneküljön, öngyilkossági kísérletet színlel. Ez még nem hozza el a remélt szabadságot, de útjába sodorja a kórház pszichiátriáján a férfit. Ekkor úgy véli, csak a házasság tudná megmenteni őt. És ezért megkéri Cahitot, hogy vegye feleségül.
Egy kis lakásban élnek együtt névleges házasságban. Mindketten szabadon élik meg érzelmeiket mindaddig, amíg jobban megismerik és megszeretik egymást. Sibel azonban továbbra is alkalmi kalandokba bonyolódik, s mire ráébred, hogy viszontszereti a férfit, már késő. Cahit féltékenysége gyilkossághoz vezet, s a férfi börtönbe kerül. Sibel Törökországba menekül, ahol Cahit szabadulását várja, a végeláthatatlan várakozás azonban embertelen próba elé állítja.
Ez volna a történet realista szintje, a hiteles ábrázolás (amely korántsem lélektani-realista, sokkal több annál) megteremti a néző részvételét, a folyamatos reflektáltság, a stilizáció pedig elemel, felszabadít. A két szint kontrasztja jellemezi a rendező filmes világát. A felvezető keretben például Selim Sesler és zenekara énekel az Aranyszarv-öböl partján, színes szőnyegen egy stilizált prológot, hagyományos török balladát a szerelemről. Utána, az első jelenetben Cahitot látjuk, egy olcsó klub hajnali káoszában gyűjti össze az üres üvegeket. A szocreál csendéletet azonban videoklipes idézet követi. Cahit autójának kereke csikordul maximálisan túráztatva. A Depeche Mode I Feel You című zenéje indul így, a zenét pedig az autó reflektorainak fénycsíkja, majd az éneklő Cahit profilja, illetve a szélvédőn és a szereplő lelkiállapotán keresztül elmosódó városkép fényzuhataga kíséri. De ebből Cahit mit sem lát, mert be van zárva a héttoronyba, nem is hiszi, hogy kitörhet innen, csak frontálisan nekivezet az egyik falának.
A két szereplő expozíciója a két öngyilkosság, aztán a kórházban Cahit elveszi egy sörért a lányt; az érdekházasság alapszituációjánál már csak a szerelem bonyolultabb és kezelhetetlenebb. Ők pedig határozottan rosszul menedzselik az életüket, Cahit korábbi sérülései, Sibel ragyogó életöröme folytán. A történet végére az egymás iránti szeretetük lényegesen megszelídíti őket, az élet viszont így is élhetetlen, nem könnyen statisztál egy love storyhoz.
A különös házasság feltételét mindkét fél asszimilációs vágya alapozza meg, a házasság a török hagyományok ellen közöttük kötött szövetség. Az identitás kérdése azonban nem értelmezi egyértelműen a filmet, legalábbis, ameddig a két szereplő a fallal szemben áll, addig inkább az identitás skizofréniájával van dolgunk. Fatih Akin maga is másodgenerációs török, aki azonban felrúgja a bevándorlótematika közhelyeit: szó sincs a németek kirekesztő magatartásáról és a törökök szegénységéről, a hagyománykövetés és asszimiláció konfliktusában pedig a modernizáció útját választó hősök oldalán foglal állást. A két szereplő konfliktusai részben törökségükből származnak, de mindezek pusztán a társadalmi hátteret jelentik egy szerelem történetéhez. Akin a film fejezeteit a Boszporusz partján szerelmi dalokat játszó, hagyományőrző török zenekarról készült tablóképekkel vezeti be, ami egyfelől időtlenséget kölcsönöz a szerelmi szálnak, ugyanakkor a tradícióval kapcsolatos ironikus kommentárként is értelmezhető. A regionális vagy szociológiai sztereotípiák ábrázolásának elkerülésével felszabadul az esztétikai szint. A film így nem válik szociológiai tanmesévé, és nem is pszichologizál.
A film valódi témája a két szereplő és az őket alakító két színész. Kettejük duója olyan erős, hogy sok egyéb önálló érvényű, és szintén érintett jelenség mellett is megkérdőjelezhetetlenül jelöli ki a film valódi témáját. Sibel Cüner elegánsan egyesíti a szerepben az ártatlan reményekkel teli lányt, és a világtól már régen megrontott valódi nőiséget; végig ragyogóan bájos, akkor is, amikor negatív. Pornószínésznői előéletének kontrasztjaként az érzékenység és érzékiség bájos összhangját teremti meg. A huszonnégy éves színésznő megkapta a 2004-es Berlini Filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díjat. A Cahitot alakító Birol Ünel mindvégig komplex, karakteres személyiség, egyszerre érzékeny és vad, lepusztultságában is szimpatikus. Az önpusztítása is karakteres, korrekt, nem válik teátrálissá. A mozgásában, mimikájában, és mindenekelőtt a tekintetében megjelenő indulat, öröm, megtörtség túl van a színészet, a játék kategóriáján. Természetesen ő is elnyerte a legjobb férfi alakítás díját.
Fatih Akin pedig a legjobb rendezésért kapott díjat. A fiatal rendező már komoly filmes múltra tekinthet vissza. Hamburgban járt filmművészeti akadémiára, majd első rövidfilmjeivel külföldön is felhívta magára a figyelmet: elhozta például a Chicagói Filmfesztivál fődíját. A Fallal szemben sikere előtt már egy sor rangos hazai és nemzetközi filmfesztivál díját mondhatta magáénak. Első nagyjátékfilmje, a Villanás az egész (Kurz und Schmerzlos, 1998) a debütáló rendezésnek járó Bajor Filmdíj mellett a Locarnói Filmfesztivál Bronz Leopárdját is megkapta. A Július (lm Juli, 2000) című romantikus road-movie, illetve a Solino (2002) is sikerrel futott mind hazai, mind külföldi közönség előtt. A játékfilmek mellett reklámfilmeket is készít – mint a legtöbb fiatal filmes, ő is ebből él, és kicsit sem szégyelli. De a mozgókép egy másik műfajába is belekóstolt, dokumentumfilmet forgatott saját szüleiről, és hobbiból hamburgi klubokban DJ-zik (specialitása a fekete zene). Mostanában éppen Lars von Trier felkérésére vesz részt a Visions of Europe című szkeccsfilmben. A Fallal szemben pedig az ambiciózus Szerelem, Halál és Ördög (Liebe, Tod und Teufel) címet viselő trilógia nyitódarabja.
A Rainer Klausmann operatőrrel kialakított látványvilágra elsősorban a külső és belső terek kontrasztjainak kihasználása a jellemző. Mivel végig klasszikus városi történetet látunk, sikátorok és lakótelepek, éjszakai bárok és garzonlakások váltakozása képezi a szerelem díszleteit. Érdekes megfigyelni, hogy a névtelen német és török nagyváros ábrázolásában nem a különbségekre, hanem a hasonlóság motívumaira kerül a hangsúly. A rendező két, egymástól lényegesen különböző országban ugyanazt a közeget találja meg, ez pedig értelemszerűen ugyanolyan csapdákat rejt magában a szereplők számára, sőt ezen túlmenően a lehetőségek és a korlátok is hasonlóak.
Miközben nyugati filmes dramaturgiára épül a film, egy hagyományos török zenekar dalai tagolják a történetet utalásokkal átszőtt keretbe. A tradicionális énekes elbeszélés szimbolikus szövegeivel állandó ellenpontja a film cselekményének. Egy, kettő, három beszámolásra kezdődik a dal, s a vége főcím előtt meghajolnak. A zenehasználat jelentős eleme a filmnek, török mulatós műdal és pop, a nyolcvanas évek new wave-je, punk és rockzene szól a két óra jelentős részében, soha nem öncélúan. A két főszereplő jelleméhez kapcsolódik az agresszív punk és a könnyed pop, a Depeche Mode I Feel You-ja festi alá mindkettőjük halálba menekülési kísérletét.
