A Jean Dujardin főszereplésével készült Járatlan utakon 1300 kilométeres út önmagunk felé – felesleges vulgárpszichologizálás nélkül.
Az elmélkedés és a gyaloglás kapcsolata természetes módon belénk van kódolva, mára pedig – a self-help- és motivációs írók, influencerek feltörésével – az útközbeni önmegismerések felemelő történeteit egyre több könyvből, filmből ismerhetjük meg. Évente tömegek járják végig az El Caminót vagy más zarándokutat, ám a vallási tapasztalatszerzés helyett a többség az önmagába vetett hitét szeretné megerősíteni, lelki egyensúlyt találni, traumákkal, kétségekkel elszámolni – majd ezt közreadni, ha kell, ha nem. Ezt tette Sylvain Tesson is az azonos című (magyarul meg nem jelent) önéletrajzi könyvében, és ez történik a belőle készült filmben is, amely azonban kicsit mégis más, mint a Vadonhoz vagy a tavalyi év magyar meglepetéssikeréhez, a Jóreménység-szigethez hasonló darabok.
Tesson ugyanis híres útirajzíróként, publicistaként a saját hibájából súlyos balesetet szenvedett (részegen lezuhant egy erkélyről), és alig felépülve döntötte el, hogy újra útra kel, ezúttal azonban egzotikus tájak helyett Franciaország félreeső, északi régióját szeli át gyalog. Az 1300 kilométert felölelő élményből kiemelkedően sikeres (230 000 példányban elkelt) mű is született, amely a szerző eszmélése mellett a régió természeti és szociokulturális helyzetéről is szól. Azaz az ő története személyes példa helyett egyfajta általánosabb érvényű elmélkedés – nem véletlenül, hiszen Tesson nem önjelölt pszichológus, hanem az útirajzírás a szakmája.
Denis Imbert filmje két idősíkot váltogat, kezdetben zaklatott vágásokkal – nem is lehet elmélyedni egyik történetszálban sem, egyik kioltja a másikat. A jelen fenséges vidékei, az általuk kikényszerített nemes küzdelem és a kórházi ágy mesterséges, riasztó sterlisége, a tehetetlen test dermedtsége néha meglepően eredeti képi párhuzamokat is teremt. Például főhősünk, Pierre (Jean Dujardin) hálózsákban alszik a földön, amit a balesete utáni kép ellenpontoz: eszméletlenül, vérbe fagyva terül el az aszfalton. Később aztán, az első sokk elmúltával – Pierre lelkiállapotával együtt – a Járatlan utakon is lecsendesedik, megnyugvást talál. A fókusz az utazás során hozzácsapódó ismerős és ismeretlen társakra, a pillanat megélésére és a továbblépésre kerül.
Mi lehet izgalmas abban, hogy valaki gyalogol? Lássuk be, a francia vidék nem tartozik a világ legveszélyesebb vagy legextrémebb tájai közé, nem kell tartani fenevadaktól vagy természeti csapásoktól sem. A Járatlan utakon nem bővelkedik a váratlan fordulatokban, mégis fenntartja a figyelmet. Elsősorban Pierre épségéért izgulhatunk, hiszen törődött testtel, egyedül indul útnak. Másfelől a múltbéli események felfejtése, illetve a személyiségének megismerése is érdekes – a férfi klasszikusokat idéz, aforizmákat mondogat, füzetbe gyűjti a gondolatait, amelyek szerencsére nem túl közhelyesek vagy tolakodóak. A két idősík segítségével megismerjük Pierre két arcát, amelyben közös a szabadság szeretete. Csakhogy míg a múltban ez az élet császára-jellegű habzsolást, könnyelműséget és vakmerőséget jelentette, ma a tájba olvadást, szemlélődést, függetlenséget. A saját korlátait és öregedését elfogadó, lelassuló kalandor is kalandor, nem csak az ereszcsatornán felkapaszkodó, erkélyen átmászó fajta.
A Járatlan utakon tipikusan az a darab, amelyet „szép filmnek” szokás nevezni, joggal: nem fogja megváltoztatni az életünket, de Jean Dujardin magabiztos karizmája és a csodás táj elviszi a hátán. Franciaország ismeretlenebb arca természeti (sziklák, páfrányok, folyók) és társadalmi (elnéptelenedő vidékek, szegénység, hanyatlás) vonatkozásban is megkapó. Imbert filmje egy elképesztő fizikai teljesítmény krónikája, de ahogyan a főhőse, úgy a film sem hivalkodik ezzel – inkább azt kívánja, hogy mélyedjünk el benne, hajoljunk közel hozzá, hogy felemelhessen.
