Robert Guédiguian filmjeivel kapcsolatban talán az a legfeltűnőbb, hogy teljes eddigi pályafutása során a főszerepekre ugyanazt a három színészt kérte fel. A délfrancia születésű rendező-producer eddig tizenhétszer forgatott a rendezői székből, és mindössze egyszer nem játszotta filmje valamelyik főszerepét Ariane Ascaride, Jean-Pierre Darroussin vagy Gérard Meylan. (Ketten közülük még ebben az egy filmben, a L'armée du crime című háborús drámában is felbukkannak mellékszereplőként.)
Guédiguian maga írja a forgatókönyveit is, és mondhatni minden műfajban tesztelte már három színészmúzsája tehetségét. Úgy tűnik, jó lóra tett, kedvenc színészei nem egyszer juttatták a César-díj, az Arany Pálma, az Arany Medve és a nagyvilág fesztiváljainak számos fődíja közelébe. A Kilimandzsáró hava is versenyzett a legrangosabb francia filmdíjért, a Césarért, Cannes Un certain regard nevű szekciójában, közönségdíjas lett Valladolidban, Ariane Ascaride pedig alakításáért A Filmművészet Arany Csillagai (Étoiles d'Or) díjban részesült.
A filmnek egyébként nincs köze Hemingwayhez, akinek a neve a cím alapján először eszünkbe juthatna. A Kilimandzsáró hava egy 60-as évekbeli, édes-keserű francia popsláger címe, előadója Pascal Daniel. (A dal fel is csendül a film egyik kulcsjelenetében, hiszen a főszereplőket a Kilimandzsáró lábához küldenék barátaik álomutazásra, ajándékképpen.) Irodalmi hátterében Victor Hugo Les pauvres gens című elbeszélő költeménye áll, Hugo 19. századi történetét láthatjuk a vásznon, 21. századi változatban, gondos aprólékossággal kifejtve.
A történet Marseille kikötőjében kezdődik. Michel a helyi hajógyár munkásai közül bocsát el húszat felsőbb rendeletre, a gyár csődtől való megmentéséért. Sorsot húz, és a dobozba becsületesen beleteszi a saját nevét is. Miután azt is kihúzta, munka nélkül marad. Nem roppan össze, sőt, végre kiegyensúlyozottabb lesz, és több időt tölthet a családjával: van egy csúnyácska, de angyali felesége, Marie-Claire, két szép, felnőtt, családos gyereke és három tündéri unokája. Kollégájához és egyben sógorához, Raoulhoz erős gyerekkori barátság köti.
Michel és Marie-Claire (valamint Raoul és felesége, Denise) élete akkor érkezik fordulóponthoz, amikor házassági évfordulójuk megünneplése után két maszkos bandita betür a lakásukba, és szemük láttára elrabolják minden pénzüket, az ajándék afrikai utazás repülőjegyeivel együtt. A rabló elvisz egy képregényt is, amelyet később az autóbuszon, két gyerek kezében pillant meg. Ez alapján rábukkan az egyik tettesre, a gyerekek apakorú és apaszerepű bátyjára. Nyugalomra azonban sem ő, sem a felesége nem lel, amikor a rendőrség elfogta a férfit: gondolkoznak, tépelődnek, kínozza őket a lelkiismeretünk, hiszen a rablót is átvágták, a részéből annyira futotta, hogy kifizette a lakbérét, és élelmet vásárolt a gyerekeknek.
A film a szegénység egyszerű, másodlagos jelentésekkel alig terhelt, kristálytiszta balladája. Egyszerű, csendes és szép. Nincsenek benne elsöprő érzelmek, nincs változatosságával vagy izgalmasságával sodró cselekmény. Az események a hétköznapok ritmusában, lassan hömpölyögnek. Nincsenek benne hősök, csak kedves hétköznapi emberek, akik a túlélésért küzdenek, és végtelenül, már-már a butaságig becsületesek. A lelkük hófehér, mint „a Kilimandzsáró hava”, mondhatnánk. Vitatkozhatunk is velük, hiszen a Kilimandzsáró hava is csak mesebeli távolságban létezik, a valóságban szinte elképzelhetetlen, hogy két ember így viszonyuljon erőszakos kifosztójához, ahogy a főszereplő páros. A klasszikus keresztény értékrend szerint élnek, és amellett akár környezetük józan intései és rosszallása ellenében is kitartanak, hisz nem is tehetnek másképp: ez lényükből, emberségességükből fakad. Anyagi szegénységük súlyosbodásával, újabb terhek magukra vállalásával a lelkük gazdagodik. Valamilyen rózsaszín álomvilágban léteznek, és talán ezért is képesek ép lélekkel átvészelni az élet tragédiáit, a film végére ugyanis – ha világuk át is rendeződik – életükben helyreáll a harmónia.
Robert Guédiguian szívmelengető, kedves, kellemes filmet rendezett a becsületességről, a barátságról, a megbocsátásról és a feltételek nélküli szeretetről. Nem tol arcunkba tanmesét, nem a rációhoz, hanem inkább az érzelmekhez szól. Nézőként pedig reménykedhetünk, hogy valóban járnak köztünk hófehér lelkű emberek.
