Brady Corbet bemutatkozása nehezen megfogható, nehezen élvezhető, de ha valaki rá tud hangolódni, az talán díjazni fogja ezt a színtiszta európai művészfilmet.
Brady Corbet rendezői bemutatkozását meg lehet közelíteni egy adag egészséges cinizmussal. Mert nehogy már, hogy egy elkényeztett, szőke fürtös ad definitum ficsúr elcseszett gyermekkorát a fasizmus nullpontjává tegye valaki egyenlővé, hiszen a film sátáni csemetéjének nyomorult ifjúkora egyáltalán nem volt az 1920-as évek kezdetén olyan hű, de egyedi probléma. Most sem az. A Damien-jellegű Prescott negatív felnövéstörténete azonban sokkal vaskosabb és kevésbé didaktikus mesét rejt, mint amit a türelmetlenebb nézők első blikkre ki tudnak hámozni Corbet klasszicizáló, ólomtempóban vánszorgó, kellemesen köldöknézős debütálásából.
A 28 éves, színészből rendezővé vedlett Corbet művében Európa és a fasizmus kövér idézőjelek közé szorul, és noha a Versailles-i béke előkészítésének háttere a történelmiséget erősíti, a rendező azt mégis képes látványosan beépíteni egy szimbolikus tettekkel telített mesterséges, irodalmias struktúrába. Prescott diszfunkcionális családja Ibsen-szerzeményeket idézően kiégett, üres. Apja alig van „otthon” (azaz a horrorházakat idéző izolált francia kastélyszerűségben), a gyermeknevelésbe látványosan belefáradt anyja pedig csak leteremteni tudja, miközben franciatanára az első és egyben halálra is ítélt szerelem előszelét hozza el. A Jean-Paul Sartre azonos című művén csak némileg alapuló film egyfajta sajátos, horrorelemekkel díszített történelmi-családi pszcihodráma, mely ugyan úgy van öltözve, mintha egy konkrét fasiszta vezető játszótéri éveiről szólna, ugyanakkor sokkal inkább az egyetemes elnyomás és a mindenkori diktatúrák kialakulásának mozgóképes példázatként működik.
A fiú dühkitörései és rohadékságai által szervezett fejezetek lineáris elbeszélésmódja ellenére a film finoman szólva sem jelent ki dolgokat. Épp ezért el lehet agyalnii azon, hogy a srác most akkor bimbozva hervadó szexualitása (franciatanára rácsap a kezére miután a fiú megfogja mellét), a ráerőltetett katolikus hit (egy liturgikus játék során angyalnak öltözve hajigálja meg kővel a felekezet tagjait), az őt megértő szolgálónő kirúgása, vagy épp szülei ki nem mondott félrelépései miatt válik-e pofoznivalóan kártékony méregzsákká. Corbet kezei között azonban minden apró, kényelmetlen, kínos, fájó esemény túlmutat önmagán. Prescott lehet Hitler, Mussolini, Sztálin, vagy Mosley, az őt rabságban tartó ház és a szülei által ráerőltetett írott-íratlan szabályok és vélt megkötések pedig a megviselt Európát jelképezhetik, ha nagyon akarjuk. Az elnyomás elnyomásból születik – a lényeg ez lehet.
Az elnyomó hatalom néma és megnémító súlyának metaforikus ábrázolása Szokurov költőiségét idézi, a kvázi-freudi hormondráma gyilkos intimitása Triert, az egymásra ólomléptekkel rámászó mikroszkópikus hétköznapi világégések (többször lánynak nézik a fiút, a fiú kirúgatja a franciatanárát, ordibálás politikustömeg előtt) végzetes és sötét és illúziótlan kulminálása pedig Hanekét juttathatja eszünkbe. Az biztos, hogy Anna A fehér szalagból nagyon jól kijönne Prescottal.
Ahhoz azonban, hogy Corbet filmje parabolává váljon, elengedhetetlenek Lol Crawley a legutolsó fénypászmában úszó porszemcséig megkomponált képei. Minden jelenet, minden snitt egy Vermeer, egy Munkácsy, esetleg egy komorabb Whistler, melyekkel bizarr szimbiózisban élnek a suspense-t fokozó kocsizások, a ’70-es éveket idéző crash-zoomok és a valótlan szögekből lőtt, feszültséggel teli dekomponált kivágatok. Kompozíciói és gyönyörűen megvilágított képei (csodálatos a franciatanár fátyolingén áttetsző melle) emelik igazán magasba a filmet. Annyira tömör és vaskos és kíméletlenül arcba mászó az itt használt képnyelv és az abból alakuló letaglózó atmoszféra, hogy azt akár manírosnak is lehetne nevezni – de inkább ne tegyük. Ugyanakkor a hangulat az úr itt, amiben hatalmas szerepet játszik Scott Walker őszentsége döbbenetes, Götterdämmerungot idéző zenéje is. Ugyan a muzsika igazi erejét a prológusban és a túl nagy meglepetéssel nem szolgáló, zavarba ejtően tolakodó és impresszionisztikus epilógusban mutatja csak meg a rendező, de Walker végig ott lapul a filmben, halkan és lassan őrölve fel az idegeket.
A képi és a zenei stilizáció szépen működik kéz a kézben, elragadják az idegesítő Prescott kiakadásait és egy ijesztőbb elméleti-szimbolikus síkra röpítik azokat. Corbet a kérdéseit és az azokra adható lehetséges válaszokat is a nézővel keresteti meg, szerencséjére azonban filmje elbírja ezt a láthatóan szépen kigondolt homályos-sejtemes fogalmazásmódot. Van benne elég anyag hozzá, mondhatnánk. Corbet bemutatkozása nehezen megfogható, nehezen élvezhető, de ha valaki rá tud hangolódni a csendes sikolyokból lassan kibomló rémálomszerű üvöltésére, az talán díjazni fogja ezt a színtiszta európai művészfilmet. Ellenkező esetben marad a cinizmus, mert hát valahol azért ez a film egy hisztis hülyegyerekről is szólhat, csak annak sok értelme nem lenne.
