Polgárpukkasztó, abszurd szatírája, a Harcosok klubja után David Fincher három évig nem forgatott. A gyors és sok helyszínes doppelgänger-thriller után most egy, a saját stílusához képest is hagyományosabb, egy légtérre koncentráló domestic-thrillerbe fogott Jodie Foster főszereplésével. Ez lett a Pánikszoba.
Kevélység (Panic Room / Pánikszoba, 2002)
Fincher filmje tulajdonképpen trilógiája quadrológiává való kiegészítése is lehetne, ám mégsem az, bár témájában hasonlít az előzőekhez.
Felütésében ismét jellegzetes, meghökkentő stáblistát láthatunk: a város több ezer házmonstruma között monumentális feliratok jelzik a film készítőit. Szinte visszaköszön ehelyütt a rendező Grammy-díjas Rolling Stones-videoklipje. A Hetedik nyomasztó hangulata is visszatér – köszönhető ez annak, hogy Fincher ismét Darius Khondji operatőrt kérte fel történetének fotografálására (aki sajnos a forgatás felénél faképnél hagyta a stábot). A noir klausztrofób hangulata és a virtuális kameramozgás ötvözete uralja a vásznat. A feszültség ugyan mindvégig fent marad, de Fincher filmje nem válik újabb megtisztulás/megváltás-variációvá.
A Pánikszoba csak továbbgondolja Fincher thrillereink egyik feszültségfokozó eszközét. A Játsz/ma egyes menekülős és kutakodós, valamint a Harcosok klubjának végső ön-verekedését is az ipari kamera monitorainak voyeurista szemszögéből figyelhettük. Míg az előbbiben a felsőbb vezető figyelő őre, az utóbbiban az abszurditás fokozására szolgált ez a gesztus, addig a Pánikszobában már konkrét dramaturgiai elem. Az elvált Jodie Foster és lánya – kevélységből, hiszen úgyis mindent a volt férj fizet – hatalmas hodályt vesznek maguknak a felhőkarcolókkal tűzdelt Manhattanben. A város bűnözői azonban egy éjszaka rátörnek a friss lakókra, akik a rejtett és ilyen lakásokhoz extraként dukáló pánikszobába menekülnek. Csakhogy a rablók is az ebben a szobában lapuló széfre vágynak.
Fincher hűvös logikus stílusát a Harcosok klubja szárnyaló, virtuális kamerájával vegyíti. A dramaturgia letisztult, már-már közhelyes, s a vizuális játszadozások is leginkább csak formai mutatványok. A Pánikszoba Fincher egyik legüresebb filmje, nincsenek szimbólumok, sem mögöttes tartalom, nem pszichologizál, nincs filozófiai reflexió, csak a feszültség. Pedig Jodie Foster, Forest Whitacker, Kristen Stewart játéka mindent kihoz saját karakteréből.
A rendező vakon követi a háztáji thrillerek szabályait: a csonka család krízisét emeli ki, a gonoszok jellemzése másodlagos marad. A film végére még a hűtlen apa is megérkezik, akit a pszichopata gonosz péppé ver, mégis kollektív munkával végül úrrá lesznek a krízisen. Ennek az alműfajnak az alapja Alfred Hitchcock A gyanú árnyékában (1943) című alkotása, s ha a kettőt összehasonlítjuk, a vizuális játék kivételével nem találunk különösebb újításokat a Pánikszobában. Fincher olyan feminim családi thrillert forgatott, ahol anya és lánya körül forog a kamera, míg az apa és az ellenfelek hűvös sötétségben maradnak. S bár a film formailag mindenképpen rokonítható várostrilógiájával, mégis egyszerűsége miatt idegen tőle. Csalódás, hogy a Fincher kamerája által többször körbepásztázott ház szinte semminek a metaforájává nem válik. A Pánikszoba kétségtelenül közönségsiker lett, csak a kritikai taps maradt el.
A jóra való restség (Zodiac / Zodiákus, 2007)
Fincher a következő öt évben nem forgatott. Rengeteg projekt került a kezébe, de egyelőre visszautasította a számára nem tetsző munkákat. Felajánlották neki a Mission: Impossible 3, a Pókember és a Kapj el, ha tudsz rendezését is, de ő inkább Robert Graysmith könyvét akarta adaptálni, amely a 60-as, 70-es évek rejtélyes sorozatgyilkosáról, a Zodiákusról szólt. A végül 2007-ben bemutatott filmet Arany Pálmára is jelölték, annak ellenére, hogy egy teljesen új Finchert ismerhettünk meg belőle. A szórt fényeket szerető, komor noir hangulat és az idegtépő feszültségkeltés megváltozott. A rendező cammogó, a történelemi hűséget előtérbe helyező új stílusra váltott, amely a virtuális kamerakezelést ugyan használja, ám képi világa szikárabb lett. Eltűnnek a felütésből a játékos főcímek, csak a stáblista zodiákusjegyekbe átforduló fricskája marad meg, s a durva önreflexív kísérletező kedv is alább hagy. A megváltásért sóvárgó főszereplők tisztes nyomozók és újságírók, hétköznapi emberek karakterébe reinkarnálódnak. A rendező ezúttal klasszikusabb bűnfilmet készít, fordulatai lassan adagolódnak, nem csattannak a nézők arcába, mint eddig. Újabb puzzle-t akar összerakni, ám a sorozatgyilkos korát akarja kiemelni, s a befejezésben úgy érzi, állást kell foglalnia a mai napig szabadlábon lévő bűnöző kilétét illetően.
Piszkos Harry Zodiákusa után Fincher egy kirakós-thrillert konstruált. Szándékosan kilépett a gyilkos legendájából és a tényszerű adatok nyomába eredt. Ugyanúgy nyomoz, és vakvágányra kerül a gyanúsítottak hálójában, mint a szereplők. Nincsenek autósüldözések, sem kergetőzések, mégis feszült és filmszerű kutakodást láthatunk. Ez főleg a 70-es évek hiteles környezetábrázolásnak köszönhető, amelynek mindennapjait teszi tönkre a gyilkos. Fincher mozija rímel a Hetedik John Doe-jára: rejtvénygyilkosról van szó, aki misztikus feladványokkal nehezíti a rendőrség munkáját, s akit Millshez hasonlóan dilinyósnak tartanak.
A detektívek sikertelensége után a karikaturista is a Hetedik posztmodern hőseiéhez hasonló könyvtárbeli huszárvágással lép előre a nyomozás ösvényén. A Zodiákus főhősei nem noir hősök és még csak nem is Magnummal járó brutál-zsaruk. Egy kultúra, egy korszak részei, akik a film nagy részében csapatmunkában dolgoznak, még akkor is, amikor az utolsó egy órában a „rajzoló”-t segítik elszánt hajszájában. A Jake Gyllenhaal által alakított Graysmith az egyetlen, aki tisztán rendelkezik a műfaji hős jegyeivel, vagyis kettősnek ható megszállottsággal kezd el kutatni a gyilkos után. Nem érdekli sem a munkája, sem a családja, csak mert „muszáj látnia a gyilkost”. S ez meg is történik, amikor ő és a feltételezett Arthur Leigh Allen (John Carrol Lynch) egymással szemben áll. A film többi szereplője élőbb, szeret inni, vagy ha kell, kiszáll a nyomozásból családja miatt. Fincher hősei soha nem voltak még ennyire egyszerűek, életteliek és valósak.
Fincher Zodiákusa emberekre szeret vadászni. A tóparti párt esetlenül, de hűvös kegyetlenséggel gyilkolja le. Amikor a feltételezett gyilkos először jelenik meg a vásznon, elhízott munkás-átlagpolgárként tekint ránk, akinek pedofíliája taszíthatja a nézőt. A film dramaturgiája elbizonytalanítja, majd újra megerősíti befogadóját. A rendező hosszadalmas játéka rengeteg „aha-élménnyel” bombázza nézőjét, aki a film végére szinte azt hiheti, saját maga oldja meg a feladványt.
Joe Doe, az apokalipszis angyalának képzelte magát, aki bűneiért megbünteti az emberiséget, a várost. A Zodiákus enigmatikus álnév mögé bújó, szórakozott kispolgári bohóc a Hetedik gyilkosához képest. Hasonló érveik vannak, a Zodiákus elszántsága mégis komolytalan Doe-éhoz képest. Fincher új gyilkosa csak kedvtelésből, unalmában, lustaságában öl, s ez tette a maga korában és a filmben is félelmetessé. Levelei a modern kor egyik utolsó celeb gyilkosává avatják, akit a médiában közzétett vallomásai miatt tömeghisztéria vesz körül. Ennek előfutára a 19. század végi londoni Hasfelmetsző Jack volt. Ám míg száz évvel korábbi elődje szörnyű gyilkos volt, addig a Zodiákus csak rébuszokban tobzódó, öntelt, egyszínű alak. Mintha már nem is akarná elpusztítani a gonosz birodalmát, mert már ő is részesévé vált. Mégis mindketten sikerrel járnak, John Doe morbid tervének megfelelően lepuffantatja magát Millesszal, aki ezzel örök kárhozatra kerül és a Zodiákus is megússza a felelősségre vonást: sikerül megbújnia világunkban még akkor is, ha dramaturgia szerint szívrohamban hal meg.
A film képi világ is a mindennapi történelem szolgálatában áll, stílusa szinte pontos mása Az elnök emberei (r. Alan J. Pakula, 1976) figuráinak. Egyelőre utoljára járja körbe a thriller toposzait, ezúttal expresszív stílusát visszaszorítva a retro-feeling javára. A Fincher-oeuvre változása már egyértelművé vált.
A bujaság (The Curious Case of Benjamin Button / Benjamin Button különös élete, 2008)
Fincher a saját életművén belül nem várt éveket és villámgyorsasággal készítette el következő filmjét. Ha nem látnánk a nevét a stáblistán, el sem hihetnénk, hogy ő készítette a Benjamin Button különös élete című melodrámát. Az írásom bevezetőjében leszögezett, 90-es évekbeli racionalitás után végül Finchert is elérte a fantasy-melodráma műfajának szele, amely eddigi munkásságától idegen volt. Így jutott el a középkori klausztrofób szörny sci-fitől, a 20. századot fordítottan megélő ember életét elmesélő fantáziáig. A rendező szokásos precizitással és elegáns megoldásaival forgatja le a mainstream stúdiók által évente megrendelt, Oscar-szagú mozit. Ez Fincher eddigi leghaloványabb filmje, mégis ezzel került az amerikai filmrendezők panoptikumába, amikor a legjobb rendezőnek járó szobrocskára jelölték. Az „akadémia” azonban nem kontárokból áll: amikor Martin Scorsese az Aviatorával (2004) olyan stílussal akarta a szakmát lekenyerezni, amely láthatóan idegen volt tőle, azt sem vette be a tisztelt társaság, inkább megvárták a Téglát (2006). Finchernek sem sikerült ez, valószínűleg azért, mert a közönség és a szakma is mást vár tőle.
A film egy 80 évesen születő és egyre fiatalodó, vagyis visszafelé élő emberről szól, akit gombgyáros édesapja a születése után egy öregek otthona előtt rak le. Benjamin Button itt éli le életének egy részét, miközben halászhajón bejárja a fél világot, s részt vesz a II. világháborúban is. Buja kupiban veszíti el szüzességét, viszonya lesz a férjes Elizabeth-tel (Tilda Swinton), találkozik apjával is. Közben másra sem tud gondolni, mint nagy szerelmére, Daisyre (Cate Blanchett), akit hol elveszít, hol megkap élete folyamán, hogy végül kisgyermekként az ő karjaiban hunyja le a szemét.
A Benjamin Button különös élete F. Scott Fitzgerald egyik 1921-es novellájának motívumaiból építkezik. Ugyan az eredeti mű inkább az abszurditást helyezte előtérbe, Fincher és forgatókönyvírója vér komolyra vette a figurát. Ráadásul Eric Roth – aki a Forrest Gump (r. Robert Zemeckis, 1994) scriptjéért is felelős volt – szinte plagizálta önmagát, amikor a társadalmon kívül rekedt egyén epikus életét írta meg újra. Így tulajdonképpen Brad Pitt harmadik szerepeltetése kivételével semmilyen Fincher-jegyet nem fedezhetünk fel a filmben, sokkal inkább egy hollywoodi nagyepikát láthatunk, mint kísérletező műfaji alkotást. Különösen bántó, hogy bár két tragédiát (az I. világháborút és a denveri árvizet) fog közre történelmével, mégsincs semmilyen társadalomkritikai él a film visszaforgatott időkerekében. S annak ellenére, hogy öregedés és elmúlás kronológiáját – ezáltal a létezés lehetetlenségét – kívánta barokkos tablóban megfesteni, az eredmény túl szegényesre sikerült az áthallások tobzódása miatt.
A Benjamin Button különös élete még friss mű, nem tudni, hol csatlakozik majd az életműbe és mennyire fog kilógni belőle. Egyelőre kevés kapcsolódási pontja van, hacsak nem vesszük azt az erőltetett fricskát, hogy a Zodiákus elején lévő San Francisco-i kikötő totáljában egy éppen ugyanolyan halászhajó csónakázik, mint amilyenen Benjámin szolgál.
David Fincher a kortárs amerikai film egyik legizgalmasabb műfaji rendezője, aki pályája elején új életet lehelt a neonoir stílusú thrillerek műfajába. A Zodiákussal egyelőre váltott, és reméljük, csak időlegesen jegyezte el magát a hollywoodi nagyiparral, annak ellenére, hogy majd 20 éven keresztül ügyesen játszotta ki annak szabályait és vált erős kézjegyű rendezővé. Az ádáz, biomechanikus, sötét sci-fi és a giccses biopic jelöli ki pályája széleit, miközben komoly és emlékezetes műveibe társadalomkritikát csomagolt komor műfaji jegyekkel. Ezekkel válik mesteri iparművésszé. A Benjamin Button… nem az utolsó Fincher-mű: bár neve felmerült Arthur C. Clarke Randevú a Rámával című alapsci-fijének megfilmesítésével kapcsolatban, egyelőre jegelték a projektet. Legközelebb a 2010-re elkészülő Heavy Metal című animációs kollektívának lesz társrendezője. Egyes elemzői új Kubrickként is ünnepelték már, az viszont kétséges, hogy neki is egy új Clarke-adaptáció jelenti-e majd a művészi kiugrást.
