Ha egy film jó, miért rontják el egy senki által nem kért folytatással? – teszik fel a kérdést az Amerikába jöttem 2-ben, ami csak akkor lenne nyilvánvalóbb kiszólás a nézőkhöz, ha még kacsintanának is mellé. Hiába próbálnak ezzel elébe menni a kritikáknak, nem ússzák meg annak megindoklását, hogy mennyi létjogosultsága van egy 1988-as klasszikus folytatásának a nosztalgián kívül.

Ha az elkészülés lehetséges okait keressük, valószínűleg nem véletlen, hogy Eddie Murphy akkor kezd a múltjából merítkezni, mikor nem dúskál a felkérésekben. Egykor az egyik legsikeresebb színész volt, ám a bizarr szerepválasztásaival földbe állította a karrierjét: az utolsó olyan főszerepet 2007-ben alakította, ami nem hozott pénzügyi bukást (kritikait annál inkább), és ezt úgy hívták, hogy Norbit, aminek a sikere azért kétes dicsőség. Murphy elmondta nemrég egy podcastben, hogy szerinte is rosszak a legutóbbi filmjei, és annyira bántotta a kritikai visszhang, hogy egy év kényszerpihenőre kárhoztatta magát. Mikor már hat éve nem csinált semmit, rájött, hogy nem akarja ilyen csúfosan zárni a pályafutását. A 2019-es A nevem Dolemite-ban (Dolemite Is My Name) aztán karrierje egyik legjobb alakítását nyújtotta, ahol megismerkedett Craig Brewer rendezővel, és eldöntötték, hogy közösen nyúlnak Murphy egyik klasszikusához.

Ha az Amerikába jöttem 2 a ’90-es években, Murphy karrierjének csúcsán készült volna el, a kor szokásainak megfelelően egy burkolt remake-et kaptunk volna, aminek a cselekménye ugyanaz, mint az első részé, csak a helyszín más. Bár 2021-et írunk, az írók ugyanebből a harminc évvel ezelőtti receptkönyvből dolgoztak. A szerepek változatlanok, mindössze egy generációváltás történt: Akeem herceg (Eddie Murphy) az apja, Jaffe Joffer király (James Earl Jones) helyébe lépett, és a fiát, Lavelle-t (Jermaine Fowler) próbálja ugyanúgy házasságba kényszeríteni, mint ahogy annak idején ezt tőle is elvárták. Akeem elfelejtette, amit már az első rész elején is a fő mozgatórugója volt: érdekből nem lehet házasságot kötni, annak két egyenrangú fél között kell létrejönnie. A folytatások egyik gyerekbetegsége, hogy a szereplők visszafejlődnek: ha tanultak is valamit az első részben, a második részre mindent elfelejtenek, hogy hasonló akadályokat görgethessen eléjük a történet, így ne kelljen túlzottan eltérni a bevált formulától. A helyszín megváltoztatása sem maradt el: Afrikára tevődik a hangsúly, Amerikában jó, ha 20 percet töltünk.

A kezdéssel nincs gond, egyenesen bravúros, ahogy pillanatok alatt felvázolják, ki hova jutott harminc év alatt, és egy nosztalgikus folytatásnál az sem meglepő, hogy mindenkit elővesznek, akit csak lehet, elvégre ezért fizettünk be (egyben megkapjuk a valaha volt legszívderítőbb temetési ceremóniát is). A problémák a második harmadban kezdődnek, mikor ráébredünk: minden, ami eddig működött, az első rész öröksége, pedig a producereknek sikerült megszerezni az eredeti forgatókönyvíró-párost, kiegészülve Kenya Barrisszel, a Feketék fehéren (Black-ish) sorozat írójával. Az eredeti szereplőgárda még mindig szimpatikus és jópofa, mintha csak ’88-at írnánk, viszont az új karakterek szinte egytől egyig idegesítőek (kivétel ez alól a parádésan túltolt szerepében brillírozó Wesley Snipes). Lavelle és anyja (Leslie Jones), akiknek vállukon kellene vinniük a történetet, szörnyen otrombán viselkednek, mintha Murphy nem tanulta volna meg az előző filmjeiből, hogy önmagában nem vicces az, ha a szereplők regionális dialektusban ordítoznak.

Nem megoldás az sem, hogy szolgaian másolják az első rész bizonyos kulcsjeleneteit, például megismétlik az új szereplőkkel, amikor Akeem és leendő felesége, Lisa (Shari Headley) a hintában ülve beszélgetnek a parti alatt. Önmagában nem lenne gond, hogy rímelnek az első részre, de az új szereplők csak karikatúrák, hiányzik belőlük az az érzelmi töltet, ami súlyt adhatna ezeknek a jeleneteknek. Akeem hiába jött királyi családból, naiv jólelkűsége és alázata sokkal közelebb állt a nézőhöz, mint Lavelle öntelt és harsány stílusa, pedig elvileg ő egy hétköznapi srác New Yorkból.

Az újrahasznosított történet és a gyenge új szereplők ellenére az Amerikába jöttem 2 legnagyobb erőssége, hogy nem tűnik lelketlen, csak a pénzért legyártott folytatásnak. Bár közel sincs benne annyi szív, mint az elsőben, de a jó szándék mindvégig ott van benne. És lássuk be: az elődhöz úgysem tudott volna felnőni. Nem azért, mert az egy filmtörténeti mérföldkő lenne, hanem mert a saját korának terméke, egy időkapszula, ami egyszeri és megismételhetetlen. Ha ezeket az elvárásokat elengedjük, akkor egy nézést megér, hogy újra láthassuk a szívünknek kedves szereplőket egy olyan filmben, ami jóval korrektebb Eddie Murphy elmúlt tizenöt-húsz évének termésénél.