Mel Gibson tíz éve nem jegyzett filmet rendezőként, most viszont diadalittasan tér vissza az azóta teljesen digitalizált mozikba – és az Oscar-versenybe. A tegnapi választási eredményeket elnézve még esélye is lehet: mesterien felépített filmje ugyanattól a hamis pátosztól visszhangzik, mint amitől a (nem csak) amerikai nagypolitika.

Pökhendisége is hasonló. A cím után rögtön a „true story” szókapcsolat tűnik fel a gyöngyvásznon. Hol van már a „megtörtént eseményekből inspirálódva” vagy „igaz történet alapján”? Ez már csak simán „igaz történet”. Punktum. Ami még akkor is fellengzős állítás, ha a Coen fivérek fargós hecce óta semmit sem jelent, és akkor is nagyképűség, ha a film után, a stáblista előtt dokumentumrészleteket vágtak be a cselekményt inspiráló személyek szereplésével, az alkotás valóságtartalmát illusztrálandó és patetizmusát továbbtáplálandó. Ráadásul a „true story” az egyik legszívósabb internetes mémek egyike, és pont az ellenkezőjét jelenti: Hahó, jó reggelt, ez egy fikciós alkotás!

Ami az övé, viszont meg kell adni neki: a sztori tényleg filmre kívánkozott. Egy constientious objectorról, azaz fegyveres szolgálatot lelkiismereti – vallásos – okokból megtagadó személyről szól. Desmond Dossnak hívták, és a második világháború vége felé fegyvertelenül vett részt a hírhedt okinavai csatában, a Csendes-óceáni hadszíntér egyik legvéresebb ütközetében. Vallásosságára – pontosabban a hatodik parancsolatra – hivatkozva tagadta meg a fegyverviselést, a film szerint ezért folyamatosan vegzálták, de a hadseregben végül szanitécként szolgálhatott, és 75 ember életét mentette meg egy elbaltázott visszavonulás után az említett csatában, a saját életét veszélyeztetve. Ő volt az első „fegyvermegtagadó”, aki becsületrendet kapott.

Mindenféle mérték és szempont szerint hős volt, ehhez semmi kétség nem fér. De ha belegondolunk, áldozat is volt. Kétféle, egyformán erős propaganda áldozata: a vallásosé és a háborúsé. A film meglehetősen szűkszavúan, de mindkettő ikonográfiáját bemutatja: a tízparancsolatot ábrázoló posztert és a moziban, filmek előtt vetített propaganda-„híradót” ugyanolyan tágra nyílt szemű rácsodálkozással bámulja az Andrew Garfield által alakított főhős. Eme két ideológia által okozott konfliktust hivatott ábrázolni a film meglehetősen giccsesen és unalmasan odakent első része, amiben a főhős gyerekkorától egészen a kiképzés végéig követhetjük végig nem túl cizellált jellemének fejlődését – ami alatt nézeteiért egy passiószerű vesszőfutásban van része. Gibson egyébként itt veszélyes vehemenciával kezdi ki a „hommage” és a „nyúlás” közti alig tapitható vékony vörös vonalat: a nyitószcéna még csak utal Az őrület határánra (The Thin Red Line), a kiképzésjelenetben viszont egy-az-egyben emel át elemeket Kubrick pont harmincéves Acéllövedékéből (Full Metal Jacket). Csak persze a színész Vincent Vaughn uncsi kispályás a hivatásos R. Lee Ermey mellett – Garfield Dossként viszont méltó párja a Full Metal Jacket Matthew Modine-féle Jokerjének, ezt el kell ismerni, bármilyen tenyérviszkettető tiniszínész is volt pókemberes korszakában.

A fegyvertelen katona még szerkezetében is utal az Acéllövedékre: mindkét alkotás erős kontraszttal oszlik két részre, szinte másodpercre a játékidő felénél. Gibson alaposan felrázza a szunyókáló nézőt a film második részében: a mindaddig jobbára csak a negédes-patetikus filmzene illusztrációjaként szolgáló képsorokat hihetetlen kegyetlenség váltja fel – és itt villan meg igazából az ausztrál rendező tehetsége. Felkészületlenül dob be az ütközet sűrűjébe, kellős közepébe, és a tőle jogosan elvárt naturalista brutalitást emeli újabb szintre a nagyszerűen megkoreografált, zseniálisan felépített harci jelenet(ek)kel, ahol minden röppenő golyónak és loccsanó agyvelőnek helye van – és az már csak hab a tortán, hogy végre a vonósok is elhallgatnak. Székbeszegezően részletgazdag és hatásos; messze lepipálja Eastwood tavalyi próbálkozását; ha van a filmben Oscar-ígéretes anyag, akkor ez az.

A film egyik legnagyobb „erénye”, hogy újból felveti a már sokat zsolozsmázott kérdést: létezik-e egyáltalán háborúellenes film? Truffaut szerint nem, és a második világháború óta szépen kanonizálódó amerikai háborúsfilm-termést elnézve igaza van: egy-egy ponton elkerülhetetlennek tűnik, hogy be ne szippantson vagy az erőszak látványa, vagy a protagonista iránt érzett empátia, vagy valamilyen igazságtalanság miatti felháborodás. Ezeket Gibson is jól tudja, és egy ironikus húzással – lásd a főhős kettős propagandától fűtött eltökéltségét – pont egy kettős propagandafilmet készített, ami egyszerre vallási és egyszerre háborús, kibékítve ezt a két, látszólag egymásnak ellentmondó ideológiát (természesen egy ősrégi hagyományt folytatva): nem baj, ha nem akarsz ölni, a hadseregben úgyis helyed van, Isten nem fog csúnyán nézni. De csatlakoznod kell. Az egészet tetézi a főhős filmvégi apotheózisa, ami alatt Gibson Jézus-filmjéhez hasonlóan adja meg magát a túláradó pátosznak.

Erős film, hatásos film (legalábbis a második fele), működik. De hogy jó-e? Jóindulatától, céljaitól függ. Azok pedig – bármennyire is pacifistának tűnjön a felszínen – nem feltétlenül tiszták. „A háború első áldozata az ártatlanság” – szól Oliver Stone Szakaszának (Platoon) tagline-ja. A kedves néző/olvasóra bízom, hogy egészítse ki A fegyvertelen katonát figyelembe véve: „a propaganda első áldozata a…”