Mikor Lone Scherfig nevét hallom, a dogma-filmek szabályai szerint forgatott romantikus vígjátéka, a 2000-es Olasz nyelv kezdőknek kellemes emléke jut eszembe. Bár az utóbbi években készült filmjei teljesen másak, új alkotása, a Their Finest, bár közel sem annyira markánsan, de hoz egy csipetnyit a régi fekete humorból.
A dán rendező az utóbbi nyolc évben jellegzetesen brit témájú irodalmi adaptációkat forgatott különböző szerelmekről, és gyakran ezeken keresztül valamilyen társadalmi jelenségről. Az oxfordi diáklány szerelmi csalódása mögött ott a szegény család vágya a gyors meggazdagodásra (An Education), a destruktív oxfordi aranyifjak története pedig a magániskolák és elitképzők létjogosultságára kérdez rá (The Riot Club). A Their Finest a ’40-es évek kontextusában a nemi egyenjogúság problémáját veti fel, ami ma is létezik, például Hollywoodban, de a film nem törekszik arra, hogy a kérdés aktualitására hívja fel a figyelmet, inkább úgy mutatja be, mintha profin dramatizált, szellemesen megírt társadalomtörténeti lecke lenne.
Londonban vagyunk, 1940-ben, a német bombázások idején. A politika felismeri a moziban rejlő lehetőségeket: filmmel próbál mozgósítani és javítani a közhangulaton. Azok a filmesek, akik még nincsenek a fronton, egy módon juthatnak munkához: ha a kormánynak dolgoznak, bár ez azt jelenti, hogy a legabszurdabb propaganda-szempontoknak is eleget kell tenniük. Lone Scherfig finom iróniával és szeretettel ábrázolja ezt a nagyon brit világot, a korabeli filmes trükkökkel, Korda Sándorra emlékeztető magyar producerrel, Hitchcock-idézettel („a film olyan, mint az élet, az unalmas részek nélkül”) és archív felvételekkel.
Mindez azonban csak a kontextus, amelyből a feminista vonal emelkedik ki leginkább. A főszereplő Catrin Cole (Gemma Arterton) csak azért kerül be a forgatókönyvíró-csapatba, hogy női „locsogást” írjon meg, de mivel kiderül, hogy nem csak szép, hanem kreatív és jó diplomata is, hamar nélkülözhetetlenné válik. A nagyobb bért, a rendes íróasztalt így is külön ki kell harcolnia, ahogy azt is, hogy fajsúlyosabb női szerepeket írhasson. Nem ő az egyetlen aktív nő a filmben, sőt, a problémákat többnyire a női szereplők oldják meg. Ott van Phil Moore (Rachael Stirling), a minisztériumi alkalmazott, aki erős sminket visel ugyan, de hozzá nadrágot és nyakkendőt, egyedül él, határozott és epés megjegyzésekkel teszi helyre a férfiakat maga körül. Mintha egy brit Mad Ment látnánk, igaz, a tévésorozatnál szerényebbet, mert bár okosan megírt párbeszédeket hallunk, érződik azért, hogy a szereplők az utókor hangján szólalnak meg: „a férfiak attól félnek, hogy a háború után nem megyünk majd vissza a dobozainkba, ezért ellenségessé válnak.”
Bár távol áll az Olasz nyelv kezdőknek vagy a Wilbur öngyilkos akar lenni (Scherfig első angolul beszélő filmje, 2002) fekete humorától, a Their Finest tartogat azért jó pillanatokat. Ezek egy része a rendező érdeme, aki a bombázás vagy a hullaházi jelenet tragikumát leheletnyi morbid humorral enyhíti, hogy aztán a csúcsponton könyörtelenül mellőzzön minden viccet.
Más részük a színészeknek köszönhető. Gemma Arterton, aki volt már Bond-lány A Quantum csendjében, szexi újságíró Stephen Frears Tamara Drewe-jában és lengyelországi zsidó szépség A szerelem történetében, most Catrin Cole-t alakítja, aki törékeny lány, ugyanakkor okos, és ha kell, ki tud állni az igazáért, így aztán nem csodálkozunk, hogy többen is beleszeretnek. Legnyilvánvalóbban az arrongancia álarca mögé rejtőző, magányos Tom Buckley, akit az a Sam Claflin alakít, aki Scherfig előző filmjében, a The Riot Clubban sznob és gőgös oxfordi diákot, a Karib tenger kalózaiban pedig Philipet, a szívdöglesztő matrózt játssza.
A film előnye, hogy a mellékszerepekre is élvonalbeli színészeket sikerült megnyerni. Peter Nighy gyakran szemöldökrándítással játssza el karaktere, Ambrose Hilliard gondolatait. Ambrose hiú filmszínész, aki legutóbbi főszerepét évekkel korábban kapta, és képtelen elfogadni, hogy azóta bizony eljárt felette az idő. Jól ért hozzá, hogy egyetlen mondattal felhívja magára a figyelmet, még mindig jóképű, csak valamiféle „ványadtság” uralkodott el rajta, ahogy menedzsere, Sophie Smith fogalmaz. Utóbbit, az idősen is vonzó, megkerülhetetlen zsidó hölgyet Helen McCrory játssza, üzletembernek túl szentimentális fivérét Eddie Marsan. Richard E. Grant fantáziátlan minisztériumi hivatalnokot alakít, Jeremy Irons pedig színpadias hadügyminisztert, aki annyira hatásos beszédet mond a színház- és filmművészet erejéről, hogy ő maga is megkönnyezi.
Ha a szereposztás és a szellemesen megírt párbeszédek nem elégítenék ki a nézőt, még mindig ott van az önreflexió szórakoztató dramaturgiai fogása: miközben Catrin és Tom a Dunkirkről szóló film forgatókönyvét írják, mintha saját történetük fordulópontjait vetítenék előre. A Their Finest nem túl fajsúlyos, de szerethető film, jó vasárnap délutáni program, remélni engedi, hogy Lone Scherfig egyszer még visszatér az Olasz nyelv kezdőknek humorához és esetlen kisembereihez. Erre van is némi esély, ugyanis a rendezőnő következő filmjét saját maga írja a New York-i társadalom peremén élő szereplőkről.
