A Fehér éjszakák minden idők legzseniálisabb horrorfilmje, A texasi láncfűrészes mészárlás méltó örököse, de talán nem túlzás Hooper klasszikusával egyenértékűnek sem nevezni.
Ari Aster saját maga és az évtized horrorkészítői számára is magasra tette a mércét, amikor első filmjével, a tavaly nyáron mozikba kerülő Örökséggel új színt hozott az érdekesnek már egyáltalán nem, kifizetődőnek viszont annál inkább mondható modern horrordömpingbe. A James Wan-féle Démonok között-univerzum tucatdarabjai és a Blumhouse stúdió alacsony költségvetésű, és – egy-két kivételt leszámítva (Tűnj el!, Halloween, Mi) – feledhető riogatásai árnyékában kifejezetten üdítő volt nagyvásznon látni egy lassan, de precízen és intelligensen épülő démonhorrort, amely nemcsak a pillanatnyi ijesztgetésekből él, hanem még hetekkel a megtekintése után is okozhat álmatlan éjszakákat, nem mellesleg pedig a klasszikusokhoz hasonlóan inkább csak metaforának használja a borzalmat egy fájdalmas hétköznapi probléma, jelen esetben például a gyász lélekőrlő és családokat megnyomorító fájdalmának leképezésére. A fiatal rendezőzseni második filmjével, a Fehér éjszakákkal szemben tehát alighanem az összes horrorrajongó hatalmas elvárásokat támasztott, és ezt Aster is érezhette, mert igencsak sikerült rálicitálnia első mozijára. Olyannyira, hogy az Örökség felkavaró pokoljárása csupán szórakoztató Disney-rajzfilmnek fog tűnni a részben Magyarországon forgatott Fehér éjszakák megtekintése után.
Az inspirációt ezúttal is a dicső hetvenes évekbeli klasszikusok jelentik. Míg az Örökség alapvetően Polanski Rosemary-jét és Friedkin Ördögűzőjét tekintette etalonnak, a Fehér éjszakák számára a mintát a 73-as A vesszőből font ember (The Wicker Man) és Tobe Hooper A texasi láncfűrészes mészárlása szolgáltatja. Ezekből a megkerülhetetlen mesterművekből Aster nemcsak a lúdbőröztető, őrjítően nyugtalanító hangulatot veszi át, de a forgatókönyvet is a két filmből gyúrja össze. Adott egy klasszikus slasher-alaphelyzet: három amerikai egyetemista srác plusz egy lány (a kötelező final girl, ugyebár) elhatározza, hogy nyáron Svédországba utazik vakációzni, ám a közkedvelt turistahelyszínek helyett inkább egy Isten háta mögötti kis falucskába látogatnak el, ahonnan ötödik útitársuk, a svéd Pelle is származik, és ahol nem mellesleg épp ezekben a hetekben tartják a nyári napfordulóval járó, pogány rituálékra épülő fesztivált. Innentől a sztori a szokásos módon alakul: a felelőtlen amerikai fiatalok rettentően élvezik a civilizációtól elzárt falusi mulatságokat egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy mindez nem csupán jelképes áldozatbemutatással jár, hanem ők maguk lesznek felajánlva a következő évi termékenységért cserébe a pogány isteneknek, segítséget meg ugye nemigen lehet kérni, hiszen – a megszokott felálláshoz híven – nincs térerő.
Aster sztorija tehát semmi újat nem ad, azonban nem is az a szándéka, hogy bravúros és meglepő fordulatokban gazdag forgatókönyvvel nyerje meg a közönségét. A truváj az Örökséghez hasonlóan ezúttal is az allegorikus jellegben rejlik, így a felszíni borzalmak mögött most is mindennapi félelmeinket ismerhetjük fel. A Fehér éjszakákban az igazi horrort az a párkapcsolati dráma adja, ami a két főszereplő Dani, a final girl (Florence Pugh) és Christian, a jóképű barátja (Jack Reynor) között zajlik. Míg a pogány szekta tagjain kívül a többi szereplő a slasher-mozik ősi hagyományaihoz híven tényleg kizárólag a bodycount miatt kerül bele a filmbe, és egy-egy alapvető jellemvonással (pl.: a kretén haver, a megszállott okostojás, a könnyűvérű barátnő) el is van intézve, Dani és Christian igazi, háromdimenziós ábrázolást kapnak, a köztük lévő fő probléma pedig pont a látszólag maszkulin Christian töketlenségéből fakad, aki bár már nem szerelmes barátnőjébe, túl gyenge ahhoz, hogy szakítson vele. Dani, a final girl számára egyfajta szakítóterápiát is szolgáltat tehát a rengeteg bizarr és rémületet keltő esemény.
A Fehér éjszakák másik nagy erőssége a groteszk humor, amit Aster előszeretettel használ a filmben, hogy itt-ott oldja kicsit a közel két és fél órás játékidőn keresztül végig észveszejtően frusztráló feszültséget. A gyakorta beköszönő mulatságos, vagy éppen nevetségesen abszurd (lásd: Austin Powers teljesen érthetetlen „megjelenését” a filmben) szituációk ellenére a Fehér éjszakák – a legtöbb slasher-filmmel szemben – azonban nem biztos, hogy megfelelő lenne egy baráti ivászat felvezetőjének, nevetésünk ugyanis szinte kivétel nélkül a borzasztóan kellemetlen és zavart érzetet teremtő alaphangulatból fakad, ami az első képkockától belengi a mozitermet, és aminek bűvkörében igen nehéz eldönteni, hogy szoronganunk vagy teli szájjal röhögnünk kellene inkább a látottakon.
Ezt az érzetünket erősítheti a csigalassúsággal, de igen vészjóslóan építkező cselekmény is. A gombázástól való rossz tripek, a fiatalok között óvatosan bontakozó, de egyre fokozódó konfliktusok és a sűrűn adagolt különös és sokszor megmosolyogtató népszokások mind-mind azt sejtetik, hogy itt valami nagyon brutális és vérgőzös haláltánc veszi majd kezdetét a film második etapjára. És nem is kell csalódnunk előérzetünkben, mert a felfokozott érdeklődésünket Aster végül tényleg kielégíti egy-két olyan képsorral, ami az edzettebb nézőknek is viszolyogtató lehet. Mindezt igazán elegánsan, sokszor csak jelzésértékűen, rendkívül röviden és meglepően jó arányérzékkel teszi, miközben a legnagyobb elismerés azért jár ki a számára, mert úgy hozza ránk a frászt, hogy nullára redukálja a kortárs horrorban nagy népszerűségnek örvendő, hatásvadász jump scare-ek számát.
Ez a hozzáállás persze vélhetően jócskán meg fogja osztani mind a hazai, mind pedig a tengerentúli horrorkedvelő közönséget, és az sajnos borítékolható, hogy többen lesznek azok, akiknek már túl „művészkedősnek” fog hatni egy ilyen stílusú, ráadásul monumentális hosszúságú horror. Pedig tényleg nem lenne rossz, ha inkább az Aster-féle irány jelölné ki az új trendet, és nem Annabelle baba kísértene immár harmadik alkalommal egész nyáron lélek és karizma nélkül a multiplexek nagytermeiben.
