Míg a valóságban minden idők legizgalmasabb teniszdöntője teljesen kiegyensúlyozott volt, addig a róluk készült új film véletlenül sem az. Ha a két szereplő jellemét nem is, a sporttörténet egyik legszimpatikusabb rivalizálását sikerült filmre vinni.
Adott két olyan klasszis, akikre a világ leghatásvadászabb szalagcímeinek tömkelegét el lehet sütni: a tűz és a jég, a jobb és a bal, a heves és a hűvös. Björn Borg minden idők egyik legnagyobb teniszezője, aki már akkor a sportvilág Jégembere volt, amikor Kimi Raikkönen még csak pelenkában totyogott. Precíz játéka mellett a legjellemzőbb jegye a hűvös érzelemmentesség volt, amely játékát és személyiségét is meghatározta. Ellenfele ennek a teljes ellentéte: a lobbanékony John McEnroe, a kiszámíthatatlan feszültségbomba, aki ütőket hajigál, bírókkal üvöltözik és újságírókat aláz. Mindemellett az egyetlen olyan teniszező a földön, aki igazán meg tudta izzasztani Borgot. Ha pedig két ilyen titán kerül össze a Wimbledon döntőjében, abból nem csoda, hogy az évszázad teniszmeccse lesz. Az amerikai és a svéd majdnem négy órán át birkózott egymással, az eredmény pedig köztudott, ám a tenisztörténelemmel nem teljesen tisztában levők kedvéért maradjon meglepetés a film végkimenetele.
Aggódni nem kell, a kicsivel kevesebb mint két órás film nem egy besztof a maratoni hosszúsági teniszmeccs legjobb pillanataiból. Holott a cselekmény erre az 1980-as meccsre koncentrál, a két játékos személyiségének boncolgatását hatalmas ziccer lett volna kihagyni. Olyannyira gondolta ezt komolyan a film direktora, a dán Janus Metz, hogy teljes gőzzel kormányozta filmjét a személyes vívódások és flashbackek vizére. Aztán sajnos ott is ragadt.
Az eredeti elképzelés valószínűleg az volt, hogy a két játékos fejlődéstörténetéről egyszerre, párhuzamosan kapjunk képet. Ez egy ideig meg is valósul, és nagyon jól működik a kontraszt: McEnroe okos mintagyerekként indult, majd egy antipatikus, agresszív felnőtt lett, míg Borg dühkitöréseit edzője segítségével leküzdve lett a hűvösség szobraként teniszszupersztár. A mérleg azonban nagyon hamar egyértelműen Borg felé billen, ő lesz a kizárólagos főszereplő, McEnroe múltjából pedig egy kidolgozatlan maszlag lesz, ami egyáltalán nem támasztja alá felnőttkori viselkedését. Az egyébként roppant érdekes karakter a végére teljesen elhanyagolt marad, látványos hiátusokkal a személyiségfejlődésében. Ebben közrejátszhat az, hogy a film svéd koprodukció, ráadásul Svédországban szimplán Borg néven forgalmazzák, ám ha így van, akkor roppant gonosz módon van elhúzva a néző előtt a mézesmadzag.
Ha a személyiségfejlődések bemutatása aránytalan is lett, kettejük kapcsolata szépen illusztrálva köszön vissza a vászonról. A két rivális ugyan találkozik a film során párszor, az első mondat mégis csak a film legvégén hangzik el köztük. Az efféle bemutatás minden hatásvadászatot nélkülöz: nincsenek teátrális beszólogatások, nagy szavak, csöpögős párbeszédek. Ha mindent lehántunk arról, amit a közvélemény és a film is ráütött a két szereplőre, akkor a végén, a fináléban két olyan klasszist kapunk, akik annak ellenére, hogy tökéletesen különböznek, mégis egymás egyedüli partnerei a világban. Hűvösség és ütőcsapkodás ide vagy oda, a teniszpályán mindketten ugyanakkora alázattal és profizmussal viseltetnek egymás és a sport iránt. Borg és McEnroe nem meglepő módon azóta is jó barátok, a sportszerű rivalizálás mintaszobrai.
Annál is fájóbb, hogy szegény McEnroe karakterét hagyták parlagon heverni, mert egyrészt legalább annyira izgalmas karakter, mint Borg, másrészt Shia LeBeouf szerződtetése McEnroe szerepére az év castingdöntése volt. Ehhez természetesen hozzájárul, hogy a fiatal amerikai színész nagyjából hasonló habitusról tett tanúbizonyságot az utóbbi években, akár rá is illik az egyik szereplő véleménye McEnroe-ról: tehetséges vagy, de senki se szeret. LeBeouf félelmetes botrányokkal építette le nagyon is ígéretes karrierjét, és úgy tűnt, végképp lehúzta magát Hollywood vécéjén, most mégis kimászott onnan. Állandóan kitörni készülő vulkánként tökéletes választás volt McEnroe szerepére. Főszereplőtársa, Sverrir Gudnasson honnan máshonnan, mint Svédországból közvetíti hamisítatlan svéd karakterén keresztül a jóképű hűvösséget, akinek hajpántja alatt azonban ott pulzál a módszeresen elfojtott feszültség. Ha pedig bármilyen svéd jellege van egy filmnek, nem maradhat ki Stellan Skarsgard sem, aki szokás szerint hiteles Borg edzőjeként. Érdekesség, hogy Borg egyik fiatalkori énjét fia, Leo Borg játssza, aki maga is junior teniszreménység.
A Borg/McEnroe végre egy igazán emlékezetes sportfilm is lehetett volna, ha a rendező nem habarodik bele teljesen Borgba. Indokolatlanul sok időt vesz el az, ahogy a svéd teniszisten acélos tekintete fortyogva kémleli a semmit. Ha az erre szánt játékidő felét a jóval érdekesebbnek tűnő McEnroe-ra fordította volna Metz, sokkal kiegyensúlyozottabb eredmény sült volna ki. A színészi alakításokért és mindenekelőtt a két főhős közös pillanataiért érdemes megnézni, ráadásul azok számára, akiknek Björn Borg neve legfeljebb táskákról és alsónadrágokról ismerős, azoknak jó, de kicsit lassú sporttörténelmi gyorstalpalóként is szolgálhat a film.
