Sir Arthur Conan Doyle teremtménye, a mesterdetektív Sherlock Holmes a modern tömegkultúra egyik legnagyobb karriert befutott figurája – nem csak abban az értelemben, hogy a klasszikus krimiirodalom ikonikus hőseként páratlan népszerűségre tett szert, hanem a karakter utóéletét, a Holmes-mítosz más művekben és műfajokban való megjelenését, továbbélését tekintve is.
Se szeri, se száma a különféle Holmes-átiratoknak, s az sem meglepő, hogy a filmipar már a kezdetektől lecsapott rá (ha minden igaz, az első Holmes-adaptációt 1907-ben jegyzik). S bár az elmúlt évszázadban több emlékezetes Holmes-alakítás is született, a 80-90-es évek angol tévéfilmsorozatának hála a Sherlock Holmes-kép gyakorlatilag összenőtt Jeremy Brett pipázó, szikár, szarkasztikus humorú figurájával.
A Guy Ritchie-féle új Sherlock Holmes-adaptáció már (beharangozott) szándékát tekintve is a londoni mesterdetektív „kanonizált” értelmezésén kívánt módosítani. Nos, ahhoz képest nem lett annyira más a végeredmény; s mielőtt besétálnánk az „eltér-e az új Holmes-film az alapművek szellemiségétől” kérdésfelvetés zsákutcájába, hadd idézzünk a Sherlock Holmes emlékiratai egyik novellájából: „Sherlock Holmes nem tartozott azok közé az emberek közé, akik a testgyakorlást pusztán a testgyakorlás kedvéért végzik. Igaz, hogy a súlycsoportjában hozzá fogható kitűnő ökölvívót nem sokat láttam, és kevesen voltak képesek akkora testi erőkifejtésre, mint ő; de a céltalan testi erőkifejtést energiapocsékolásnak ítélte, és jobbára csak akkor gyűrkőzött neki valaminek, ha hivatásának céljai megkövetelték.” Mindezt rávetítve a korábbiaknál jóval akciódúsabb, pörgősebb tempójú Ritchie-filmre, mindössze az a kérdés, hogy mely erőkifejtés számít céltalannak. A gyanús félvilági bűnbarlangokban, sajátos szabályok szerint vívott, véres bokszmérkőzések bizonyára annak nevezhetőek, legalábbis egy disztingvált viktoriánus úriember szemszögéből; ám ha arról van szó, hogy a világot meg kell menteni, akkor harci felkészülésnek nem utolsó.
Apropó, a világ megmentése: a történet szerint (amely a Holmes-univerzumnak csak a főbb figuráit és motívumait vette át, konkrét történetelemeit nem nagyon) a Mark Strong alakította Lord Blackwood – akinek karakterét Lugosi Béla klasszikus Drakulájából és egy ambiciózus Gestapo-tiszt vonásaiból gyúrták össze a film alkotói – a fekete mágia segítségével, enyhén zavaros ideológiájú szabadkőműves-rendjének élén világuralomra tör. A Holmes-Watson páros lefüleli (munka közben, épp egy csinos hölgyeményt készül feláldozni), annak rendje és módja szerint elítélik, felakasztják, harmadnapra feltámad halottaiból. Mivel ismerjük a Holmes-rejtvényeket, tudjuk, hogy valójában nem rendelkezhet ördögi hatalommal, és nem lehet szó semmiféle mágiáról (az lett volna az alapművek szellemiségével való igazi szakítás, ha kiderül, tényleg ő Belzebúb földi helytartója vagy ilyesmi). Holmes racionális-analitikus, pengeéles intellektusa méltó kihívásra talál – s miközben igyekszik elriasztani hű barátja, Watson doktor feleségjelöltjét, egy Viktória-korabeli James Bond-epizódba vagy, némi műfajtévesztéssel, hard boiled krimikbe illő módon átverekszi magát a fináléig. Holmest azonban pofozkodásai közepette sem hagyja el a józan esze: többször is láthatjuk (lassítva), amint előzetesen „lejátssza” magában a várható összecsapást, felméri tervezett lépéseinek hatását.
Holmes és Watson kettősének összjátéka a film talán legnagyobb erőssége. Robert Downey Jr. sziporkázik a fanyar iróniájú, briliáns elméjű, ugyanakkor nagyon is esendő magándetektív szerepében, Jude Law is elemében van a szokottnál lendületesebb, pimaszabb és csípősebb nyelvű Watson-karakterben; izzik köztük a levegő, és ez, bizonyos tévhiteket eloszlatandó, nem írható a rejtett homoerotika számlájára: szoros férfibarátságuk tökéletesen beleillik a viktoriánus korszak úriemberképzetébe. Olyannyira nem erről van szó, hogy a szépséges Irene Adlernek – aki a Holmes-univerzumban egyedül volt képes megkísérteni (és átverni) a párkapcsolatoktól tartózkodó, aszketikus jellemű nyomozót – majdcsak sikerül újra elcsavarnia Sherlock fejét; s bár az előzetesekhez képest az erotikus szál sokkal visszafogottabb lett, viszonyuk érzelgősséget nélkülöző, ironikus ábrázolása nem válik a film hátrányára (sőt, még az sem, hogy a szemrevaló Rachel McAdams erőtlenül alakítja a femme fatale figurát, inkább pimaszságában is vonzó szélhámosnak tűnik).
Ha már az iróniánál tartunk: Ritchie kétségkívül gondosan megkoreografált, látványos akciójelenetei akkor a leghatásosabbak, amikor az erőszakábrázolásba némi burleszkszerű komikum vegyül – mint például amikor az óriás Dredger színre lép. Az al- és felvilági környezetrajz, a 19. század végi London miliője alaposan kidolgozott: azaz baljós, komor, mocskos és végtelenül stilizált, ahogyan már annyiszor láttuk, A pokolból című Hasfelmetsző Jack-feldolgozástól a Sweeney Toddig. És nincs ezzel semmi baj, „az alapművek szellemisége” is ezt kívánja; s az sem főbenjáró, hogy a Baker Street-i lángelme több száz méter magasban végez akrobatamutatványokat a Temze fölött – az alkotók egyszerűen felerősítették a Holmes-mítosz eddig kevésbé hangsúlyozott, de potenciálisan benne rejlő motívumait, az eredmény pedig egy, a maga nemében remek akciókrimi lett.
Csak a Moriarty-szál kidolgozatlanságát, esetlegességét lehetne feledni! Állítólag a film készítői a tesztvetítéseken döbbentek rá, hogy a mesterdetektív démoni főellenségére mégis csak szükség lenne, így került a Professzor a filmbe – s én ezt hajlandó vagyok készséggel elhinni. Az is világos, hogy elvarratlan történetszálával az új Sherlock Holmes folytatásért kiált – de, ahogy hősünk mondaná, a csekélységeknek kell a legnagyobb fontosságot tulajdonítani.
Ettől eltekintve, mindig öröm magával találkozni, kedves Holmes.