Guy Ritchie vagány, régi vágású bosszúmozija egyszerű, akár egy pofon – csak az a baj, hogy nem sajog tőle az arcunk, amikor feltápászkodunk a moziszékből.
Mára megszámlálhatatlanul sok hajtűkanyar tarkítja Guy Ritchie karrierjét: a brit mozi hajdani fenegyereke hol szerzői érzékenységű zsánerdarabokkal rukkol elő, hol hollywoodi szakmunkásként húzza az igát. Régi dicsősége ugyan ködbe veszett, ám néha még képes megtáltosodni. Legutóbbi dolgozata, a 2019-es Úriemberek például elegáns, az életmű csúcsdarabjai (A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső; Blöff) előtt is főhajtással adózó gengszterhistória volt, mely tálcán kínálta a direktornak a lehetőséget, hogy ismét azt csinálja, amihez a leginkább ért. Újra virgonc, rajzfilmszerűen elrajzolt hősökkel népesített be egy sosemvolt, ám színesen vibráló londoni alvilágot. És akkor még nem is szóltunk jellegzetesen dinamikus cselekményépítkezéséről, s bombasztikus dialógusairól, melyek – úgy tűnik – ennyi év után is lebilincselik a nagyközönséget. Ezért is kár, hogy „a britek Tarantinójának” filmográfiájában egyre csak sokasodnak az álomgyári bérmunkák (Sherlock Holmes, Az U.N.C.L.E. embere, Aladdin). Mintha különös átok ülne rajta. Az Úriemberek azonban talán megtörte a gonosz varázslatot, ugyanis Ritchie legfrissebb rendezése, az Egy igazán dühös ember révén ismét visszatér életműve forrásvidékéhez, a gengszterműfajhoz.
Igaz, a direktor ezúttal búcsút int az Óhazának: a sztori most a napfényes-pálmafás Los Angelesben bonyolódik. Hősünk, a rejtélyes Patrick Hill (Jason Statham) egy kézpénzszállításra szakosodott társasághoz szegődik: az ő feladata biztosítani, hogy a cég páncélozott teherautói – értékes rakományukkal együtt – célba érjenek. A hallgatag, munkatársai által csak H-nek becézett férfi kimagasló lövészi képességeket mutat egy rajtaütés során, s ez még a vállalat fejeseiben is félelemmel vegyes tiszteletet ébreszt. Hill azonban nem „a hónap dolgozója” címre pályázik: azért csatlakozott az őrző-védő szolgálathoz, hogy ezáltal közelebb férkőzzön ahhoz a bűnbandához, mely fia haláláért felelős. A veterán katonákból álló, kíméletlenül profi társaság egymás után fosztja ki a Los Angeles utcáin robogó páncélautókat, így aztán csak idő kérdése, mikor akasztanak tengelyt a bosszúvágy által elvakított főszereplővel.
A nosztalgia napjaink egyik leghatékonyabb afrodiziákuma, s ezt Ritchie is jól tudja. Az Egy igazán dühös ember szemkápráztató múltidézés. Egyszerre majmolja a nyolcvanas-kilencvenes évek szikár, megmosolyogtatóan egyszerű világképpel dolgozó akciófilmjeit, valamint temérdek, a heist movie és a film noir metszéspontjában elhelyezkedő régi klasszikust (ilyen az 1949-es Criss Cross Robert Siodmak rendezésében, Phil Carlson 1952-es Egymillió dolláros zsákmánya / Kansas City Confidential, Stanley Kubrick 1956-os Gyilkossága / The Killing, sőt Robert Wise 1959-es Esélytelen holnapja / Odds Against Tomorrow is). Rendezőnk mindemellett persze hajdani önmagához is hű maradt: alkalmanként üdítően vicces párbeszédekkel oldja a bosszúhistória feszültségét, naturalisztikus erőszakábrázolása pedig továbbra is meghökkent. Az Egy igazán dühös ember fő attrakciója azonban az időfelbontás: a hagyományos bűntörténet azáltal válik egzotikussá, hogy a cselekmény egy adott pontján visszarévedhetünk Hill múltjába. A gengszterfigura motivációit – és a tulajdonképpeni konfliktust – Ritchie tehát késleltetve világítja meg, sokáig hagyva, hogy a nézőt kétségek gyötörjék az enigmatikus főhős kilétét, valamint a történet tétjét illetően.
Ez kétségkívül látványos bűvészmutatvány, az inverz időkezelés azonban zavaró aránytalanságokkal is párosul. Amikor a cselekményben elérkezünk a Hill gyermekét likvidáló bűnszövetkezet seregszemléjéhez, az elbeszélés túlontúl epizodikussá és törékennyé válik. Ritchie teljesen elejti a főhőshöz kapcsolódó vezérszálat, hogy hosszasan elidőzzön az antagonistáknál: szűkebb és tágabb környezetük megrajzolásával próbálja igazolni, hogy végső soron hétköznapi balekokról, nem pedig hidegszívű gyilkosokról van szó. Mindez egyrészt ordas közhely, másfelől értékes percek vesznek el a játékidőből, ugyanis Hill ellenlábasai között egyetlen rétegzett, aprólékos bemutatásra érdemes figurát sem találunk (a „valódi” antagonista, a Scott Eastwood által megformált Jen szürke tucatgonosz, és a bandavezér, Jackson is csupán azért csigázza fel érdeklődésünket, mert a Fargo című sorozat második szezonjának rosszfiúja, az imádnivalóan tenyérbemászó Jeffrey Donovan alakítja).
Az Egy igazán dühös ember ettől még vagány és hangulatos bűnfilm, csak épp fájóan ortodox építkezésű. Szinte egyetlen mozzanata sincs, amit ne láttunk volna már másutt. Mindennek ellenére mégsem állíthatjuk, hogy – a már említett időfelbontást leszámítva – Ritchie alkotása teljességgel hagyományőrző volna. Merész értelmezés, de megkockáztathatjuk: a történeten szürke lidércként áttáncoló Hill „sebezhetetlensége” (sosem találják el a golyók, vagy ha mégis, mindig talpra áll) akár abból is fakadhat, hogy a fabula jelentős része – így a bosszúhadjárat is – csupán a főhős fantáziájának kivetülése. Ez az olvasat abból indul ki, hogy a film drámai csúcspontján Jen valójában halálosan megsebesítette Hillt, s minden, amit később látunk, már csupán egy haldokló férfi delíriumos álma. Nagy kár, hogy mindez megmarad érdekes gondolatkísérletnek. Ritchie ugyanis nem bontakoztatja ki ezt az elvontabb, spirituálisabb dimenziót – pedig ha így tenne, az Egy igazán dühös embert akár a Hollywoodi Reneszánsz egynémely emblematikus filmjével (Point Blank, A fennsíkok csavargója / High Plains Drifter) is párhuzamba állíthatnánk.
A néző ennek ellenére is elégedetten távozhat a vetítőteremből. Joggal érezheti, hogy végül is pozitív a mérleg, hiszen Jason Statham illő revansot vesz egyetlen fia haláláért, majd stílusosan elsétál az aranyló naplementében. Jóllehet még akkor is motoszkálhat bennünk néhány megválaszolatlan kérdés, amikor a végefőcím pereg (az például érthetetlen, hogy miért vállaltak a filmben teljességgel jelentéktelen, nyúlfarknyi mellékszerepeket olyan ismert nevek, mint Andy Garcia vagy Josh Hartnett), egyvalami bizonyossággá érlelődhet bennünk: Hill, az ódon Londonból a színes-szagos Los Angelesbe költöző gengszter nem más, mint a rendező alteregója. Félő, hogy Ritchie – akárhányszor is próbál meg visszatalálni művészi gyökereihez – végleg eltépte a köldökzsinórt, mely Európához fűzte.
