Akár egy kiadós szappanoperában is megtörténhetett volna. Miután filmtörténeti kuriózumként – 1939-ben esett meg utoljára – saját magával kelt birokra a legjobb rendező és a legjobb film Oscar-kategóriákban, és emiatt joggal ünnepelhették Hollywood megmentőjeként, újfent megízlelte a bukás ízét. Legújabb alkotásait hűvösen fogadta a tengerentúli közönség, sőt, Szemből telibe című produkcióját a velencei filmfesztiválon egyenesen kifütyülték. Steven Soderbergh persze nem az a fajta, aki könnyen feladná, már csak azért sem, mert sosem volt az álomgyár elkötelezett iparosa. Amolyan óvatos különc, aki azért érti és beszéli a többség nyelvét.
Georgiában látta meg a napvilágot egy hatgyermekes család másodszülöttjeként, abban a baljós évben, amikor Kennedy elnököt Dallasban meggyilkolták és eltávozott Edith Piaf, amikor még tombolt a pop-art, és épphogy megalakult a Rolling Stones. Filmes kötődéséről már 13 évesen tanúbizonyságot tesz, ekkor készülnek el ugyanis első rövidfilmjei. Tanulmányait filmes szakon végzi, miközben szerkeszt, forgatókönyveken dolgozik és rövidfilmeket vág. Még nem egészen 21 éves, amikor megismerkedik a Yes együttessel, majd dokumentumfilmet forgat a csapatról. A sikeres együttműködés után az együttes felkéri egy egész estés koncertfilm felkészítésére, amire kiváló alkalmat biztosít a Yes államokbeli turnéja. A mű (9012 Live) egészen a Grammy jelölésig jut. A sikeren felbuzdulva ír egy musicalt a Tri-Star Pictures-nek, ám a projektből végül nem lesz semmi.
1989-ben épp idejében érkezik, hogy megmentse Robert Redfordnak a független filmesek érdekében indított mozgalmát, a Sundance Filmfesztivált. Soderbergh első játékfilmjének, a Szex, hazugság, videónak a megjelenéséig ugyanis a szemle alkotásai nem keltették fel sem a szakma, sem a közönség érdeklődését. Ám a mindössze nyolc nap alatt megírt minimál-történet (bár nem teljesen előzmény nélküli, hiszen a történet magja már a Winston című rövidfilmben is megtalálható) nem csupán a Sundance közönségdíját vihette haza, hanem a Miramax bizalmát is, az akkor még kis stúdió ugyanis nem keveset kockáztatva egymillió dollárért megvette a terjesztési jogokat. A befektetés persze busásan megtérült. Ráadásul a filmet, melyet rendezője szerényen „filmtörténeti balesetként” aposztrofál, a hirtelen jött érdeklődés Cannes-ig repíti, ahol is a Wim Wenders elnökölte zsűri Arany Pálmával jutalmazza. Ekkor még csak huszonhat éves, és így minden idők legfiatalabb alkotójaként teheti a vitrinbe a szakma egyik legrangosabb díját. Az elismerések özöne itt persze nem áll meg, a film mindenhol tarol, amerre csak jár, Oscar-jelölést is begyűjt a legjobb forgatókönyv kategóriájában. A hírnév Soderbergh ölébe pottyan, és mindenki egyszeriben a jövő nagy reménységét látja benne.
A várakozások pedig nem is alaptalanok. A Szex, hazugság, videó ugyanis feszes látlelet az amerikai álom mélyén uralkodó csöndes sivárságról, s így sokatmondó elődje Mendes Amerikai szépségének vagy Solondz visszafogott szatírájának (A boldogságtól ordítani). És persze itt is a szex az a szelep, amelyen át a diagnózis, illetve a kritika mintegy kiszökken. A potenciazavarral küszködő gyűjtő, a szextől átmenetileg megundorodó fiatal feleség és nimfomániás húga, illetve a csélcsap férj drámája nem bonyolult történetvezetésével tűnik ki, sokkal inkább természetességével, elfogulatlanságával, melyben a remekbe írt dialógusok olyan magától értetődőként hatnak, mintha akkor és ott találták volna ki a szereplők. És éppen ez az intimitás az alkotás legfőbb vonzereje, amivel a párbeszédekben tükröződő „filozófiát”, a gyilkos humorral telített gátlásokat és frusztrációkat kezeli, mintha mi magunk is pszichiáterként ülnénk a pamlag innenső oldalán (ahogy a nyitó jelenetben lehetünk tanúi a szeméttől rettegő feleség vallomásának), s figyelnénk pácienseink mindennapos gyötrődéseit, hullámvölgyeit és -hegyeit. A visszafogottságra törekvő Soderbergh ezt a bensőségességet, az alkotás rejtett természetességét a későbbiekben már nem képes megismételni, az ártatlanság korát a nem mindig jó értelemben vett profizmus veszi át.
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy Soderberghet egyfilmes alkotóként tartsa számon a filmtörténet, ugyanis sikeres debütfilmjét kilenc évig nem követte érdemleges alkotás, pedig kísérletezett szinte mindennel. A fekete-fehérben forgatott Kafkát szinte teljesen kivégezte a kritika. S bár elismerték a rendező „vizuális gyakorlottságát”, a Kafka leveleinek, regényrészleteinek, önéletrajzi és fikciós elemek felhasználásával készült produkció, a helyét sehogyan sem találó Jeremy Irons-szal a címszerepben a süllyesztőbe került. Ekkor már azt is rebesgetni kezdték, hogy Soderbergh kipukkadt, s a Szex, hazugság, videó sokkal inkább a véletlennek, semmint a tehetségének köszönhető.
A Kafka kedvezőtlen fogadtatásának tudható be, hogy a kevés reklámmal útjára indított, ám különben korrekt dolgozat, A hegyek ura is megbukott a pénztáraknál. Holott a saját és családja megélhetéséért küszködő 12 éves zsidó fiúcska történetét nem kevés empátiával és érzelemmel meséli el Soderbergh. Megkockáztatható, ha nem hallgatják agyon – némileg érdemtelenül – harmadik filmjét, akkor talán nem fordult volna olyan kétségbeesetten a kísérletezés felé, amely három, a nézhetetlenséget súroló alkotással duzzasztotta életművét. Az Underneath műfaji besorolása alapján neo-noir-thriller, amelynek kapcsán így vélekedett: „Formalista korszakom bosszantó csúcsa, amikor engednem kellett az ötleteimnek, ám végül is ennek tudható be, hogy sikerült elkészíteni a Mint a kámfort és a Trafficet. Az előtanulmányok rostálták ki a későbbi aprólékosságokat.” Ezt követte a test anatómiáját boncolgató Gray’s Anatomy, majd a Schizopolis, melyben – a rendezés és a forgatókönyv mellett – kettős szerepben ő maga is színre lép. A kritika az alkotásban többnyire a szcientológiáról szóló példabeszédet látta, már ha látott egyáltalán valamit, ugyanis a többség képtelen volt megfejteni a kísérletezésben elmerülő produkciót.
Az olvadás időszaka 1998-ban köszöntött be, mikor is Jennifer Lopez és George Clooney filmbéli betörésével egy időben – és ehhez némileg hozzájárulva – készíti el a maga gengsztertörténetét, a Mint a kámfort. Az együttműködés olyan jól sikerült, hogy Clooney afféle házi színésszé avanzsált, ezen kívül még három Soderbergh produkcióhoz adta, illetve adja a nevét. A fellendülés innen már egyenesen ívelő. A siker voltaképpen a popcorn mozi tökéletesítésében rejlik, félretéve a kísérletezés öncélúságát. Ám Soderbergh mindent megtett, hogy miközben az álomgyár nyelvén igyekezett közelebb férkőzni közönségéhez, valamiképp ellene dolgozzon a Hollywoodban uralkodó szabályoknak. Traffic című filmjét maroknyi, ekkora produkciónál már-már nevetségesen kicsi stábbal (20 fő) forgatta, és az Ocean’s Eleven sztárjainak is pimaszul kevés gázsit ajánlott fel. A trenddel látványosan és némiképp hősiesen szembeúszó Soderberghnek így már a kezdetektől sikerült elérnie, hogy mindenki inkább a filmekre koncentrált, és nem a járulékos információk kötötték le a rajongók figyelmét.
A trükkös, mozaikszerű dramaturgia és az iróniával kellően megtámogatott Mint a kámfor valamelyest a történetcsavarás akkori nagy menőjére, Tarantinóra utalt, ám Soderbergh sajátságos komolysága és tagadhatatlan eleganciája (felejthetetlenül szenvedélyes és ellentmondásos szerelmi szállal megtoldva) mégis egyedi ízt kölcsönzött a produkciónak. Nyilvánvalókká válnak erényei: az átgondolt színészvezetés, a feszes ritmus, és a szórakoztatásra, a jó értelemben vett mesélésre való hajlam. Tehetségéhez ekkor már kétség sem férhet. Ezért sem érthető, hogy a higgadt, vizuális megoldásokban óvatosan kísérletező gengszterfilmjét követő újabb alvilági ballada, az Amerikai vérbosszú (The Limey) miért került a videotékák polcaira. Holott itt is, akárcsak az Erin Brockovich esetében, egy kellőképpen unalmassá koptatott témát mond el utánozhatatlanul, a maga, lassan tökéletessé simított narrációs megoldásaival. ráadásul végrehajtja Tarantino korábbi bravúrját is: már a süllyesztő szélére került színészekből (Terence Stamp és Peter Fonda) sajtolja ki a maximumot, még egyszer, talán utoljára.
A párhuzamos történetmondás az Oscar-díjakkal is honorált (legjobb rendező, legjobb mellékszereplő) Trafficban éri el csúcspontját, mikor is a dokumentumfilm szenvtelenségével operáló alkotásban legalább négy szálat sodor össze. S bár a helyenként túlbeszélt és modorosságtól sem mentes – a mexikói történetrész mindvégig gyönyörűen koszlott, rozsdás színekben pereg – drogfilm megosztotta a szakmát, a közönség szemében viszont biztos siker. Úgy tűnt, Soderbergh képes volt a téma közhelyeit távol tartva, kellőképpen pátosztalanított, didaktikai megfontolásoktól is mentes mozit összehozni, ami önmagában is figyelemreméltó teljesítménynek számít az álomgyári rutin közepette.
És hogy ez az év (2000) végképp az övé legyen, még egy kasszasikert összehoz, ráadásul egy megtörtént esetet dolgozva fel, mikor is egy háziasszony néhány döglött béka hathatós segítségével térdre kényszerít egy óriásvállalatot. A környezetszennyezésért, mint témáért akkoriban Hollywoodban nem adtak volna egy lyukas garast sem, ám Soderberghnek sikerült olyan bájjal és humorral feltölteni alkotását, hogy az Erin Brockovich végül elhozza Julia Robertsnek az Oscart az Arany Glóbusszal körítve. A film nem csupán remek alakításaival hódít (Albert Finney lefegyverző a dohogós főnök szerepében), hanem gördülékenységével, a hasonló alkotásokra alig jellemző öniróniával és visszafogott fordulataival. Így aztán nem csoda, ha az Oscar gáláján Soderbergh legfőbb ellenfele maga Soderbergh, ha a szakma véleménye szerint a műanyag is arannyá lesz a kezében, és hogy senki se tudja jobban, miként kell kasszasikereket forgatni az álomgyárban úgy, hogy az első pillanatban ne is tűnjön fel. Nincs olyan színész, aki nemet mondana neki. És nem is mondanak.
Alig telik el az esztendő s egy klasszikus remakejével olyan sztárparádét csap (Ocean’s Eleven / Tripla vagy semmi), hogy azt minden producer megirigyelhetné. A mára már elfeledett mackós történetből ízig-vérig szórakoztató filmet farag, valami olyasmit, ami A nagy balhé idejében történhetett Robert Redford és Paul Newman vezérletével. George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon, Julia Roberts, Andy Garcia – ők így együtt, el sem ronthatták volna a filmet. A popcorn mozi pedig ünnepelt, hiszen Al Pacino és Robert de Niro összeházasítása óta (Szemtől szemben) nem fodult elő ekkora tolongás egy közös produkció fedele alatt. Soderberghről pedig az a hír kezdett terjedni, hogy bármire képes.
Ám ez a bármi végül csúnyán beütött. Ismét elcsépeltnek látszó téma után nyúlt, az álomgyár kulisszatitkairól lebbentette volna fel a fátylat, s hogy elnémítsa azon kritikusokat is, akik azzal vádolták, hogy eladta magát a kommersznek, és a Szex, hazugság, videó óta voltaképpen egyetlen komoly filmet sem hozott össze, újfent turbó sebességbe kapcsolt. 18 nap alatt, rémisztően alacsony költségvetéssel, kézikamerával, sztárparádéval tető alá hozta a Szemből telibe című produkcióját. Ám a minimalizmusra való törekvés most nem vált be, a közönség és a szakma meglehetősen hűvösen fogadta a kísérletezést, a velencei filmfesztiválon pedig egyenesen kifütyülték. És ekkor már az olyasféle magyarázkodás sem segít, hogy a filmmel valami egészen mást kívánt létrehozni, és hogy voltaképpen az elvárások csapdájába esett: „Egyszerűen nem ilyen filmet vártak tőlem az Erin Brockovich vagy az Ocean’s Eleven után, és nem tudták megemészteni, amit kaptak. Remélem, az európai közönség kicsit toleránsabb lesz majd a filmmel, és független alkotóként, nem pedig egy műfajra szakosodott iparosként kezel majd.”
Következő döntése sem aratott osztatlan sikert. Lem klasszikusa, a Solaris után nyúlt, mit sem törődve azzal a teherrel, hogy Tarkovszkij 1972-ben már elkészítette a maga változatát, és azt bizony egyöntetűen filmtörténeti csemegeként tartják nyilván. A Solaris a sci-fi hármas oltárának része, a Majmok bolygójával (1968, Franklin Schaffner) és a 2001: Ürodüsszeiával (1968, Kubrick) együtt hozta el a gondolkodó, az önmarcangoló tudományos fantasztikus filmek becsületét, ahol is idegen civilizációk ürügyén voltaképpen az emberiség sorsán töprengenek, nem mellőzve a borúlátást. Ám Soderbergh számára a Majmok bolygójának haloványra sikeredett remake-je (Tim Burton rendezésében) sem volt intő jel arra nézve, hogy az új generáció egyelőre nem képes újrafogalmazni a legendákat. Solarisa a tengerentúlon az első öt napban mindössze 9,5 millió dollárt hozott össze, s hogy a rendezőt még az ág is húzza, maga a nyolcvanéves szerző sem vélekedett a legjobban az elkészült filmről. Lem a www.lem.pl honlapon tette közzé véleményét, s mint mondta, az adaptáció nem volt képes ellenállni az érzelmeknek, azok mintegy diadalmaskodtak az értelem felett. „Soderbergh ambiciózus, művészfilmet készített, amely a hollywoodi tucatmozikhoz szokott nagyközönség számára túl kemény dió” – magyarázta Lem a Solaris amerikai buktáját.
A filmjeinek kudarcai után egy éves pihenőt fontolgató rendező pedig meglepő őszinteséggel nyilatkozott „Időre van szükségem eldönteni, hogyan folytassam, ugyanis egyre nehezebben haladok. Már az Ocean’s Elevennel is nagyon megszenvedtem. A Szemből telibe forgatása is megpróbáltatás volt, de a legnagyobb kínlódást mégis a Solaris jelentette, mert itt minden nehézség előjött, ami egy filmnél előjöhet.” Néhány terv azért már akad. Kudarc esetén többnyire a kiszámítható siker a legbiztosabb gyógyszer, így Soderbergh is keveset kockáztat: 2004 májusában megfogyatkozott sztárcsapatával ugyan, de belefog az Ocean’s Twelve-be, majd Matt Damonnal egy megtörtént esetet dolgoz fel The Informant címmel. Az oknyomozás egy több millió dolláros csalásra derítene fényt... Ugyanakkor David Fincher barátjával egy közös produkciós cég összehozásán iparkodik, s ha ez az elképzelések szerint működne, az álomgyárat alapjaiban rengetné meg. Ám az álmok ideje lejárófélben van. A Solaris lapzártakor épp az 53. berlini filmfesztiválon mutatkozott be a valószínűleg toleránsabb európai közönség előtt, és az is eldőlt, hogy a várakozások ellenére (a szakma Clooneyt és a Solarist is esélyesnek érezte a végső csatában) az idei Oscar-gálán nem terem babér a hullámvölgybe jutott, negyvenedik életévét taposó rendezőnek.
