A titkosügynök meló közben megneszeli, hogy nemcsak ő ügyködik titokban mások ellen, hanem ellene is folyamatban van egy titkos ügy. És elkezdi felgöngyölíteni. Az ismerős sztorit Soderbergh most női főszereplővel meséli el.

Persze, női akcióhősök mindig is léteztek (na jó, igazából csak Pam Grier óta), de a 90-es évek hozták őket igazán rivaldafénybe. A Kill Bill óta viszont már annyi kemény maca van a vásznon, hogy közben nemcsak idióta férfiakat csépeltek el, hanem magát a témát is. Ilyen kemény maca a főhőse a filmeket újabban szinte fassbinderi gyakorisággal termelő exfüggetlen Steven Soderbergh legújabb akció-mozijának is, hatalmas előnye viszont, hogy a bosszúálló, csinos lányt alakító hölgy egy igazi harcművész, nem egy újrafazonírozott, díjszezontól díjszezonig élő Hollywood-üdvöske.

A neve Gina Carano, és eddig egy film kivételével nemigen lehetett vásznon látni, csak közvetítésekben. Ő ugyanis zsenge 29 éve ellenére már sikeres sportkarriert (thai boksz) tudhat maga mögött, még a Chick Norris-díjat (sic!) is megkapta. És nem mellesleg dögös, és a filmben sem játszik rosszul. Annyira jól sem, de ebben az akció-szerepben nagyon működik. Mindazonáltal Soderbergh nem viszi túlzásba a feminin jelleg kihangsúlyozását: a bájak (ruhában!) meg-megvillannak ugyan, meg egy halovány szexjelenet elejét is felskicceli, de maga a(z amúgy gyenge) cselekmény mozgatórugójához nincs sok köze a főszereplő nemének. Azért nő a főhős tehát, mert látványos: a kamaszfiúk számára is szolgáltat némi perverz örömet a hölgydominancia látványa, de talán a velük egykorú lányok is tudnak azonosulni egy ilyen szereppel.

Maga a film nem szolgál túl sok újdonsággal a kémkedős thrillereket akár egy kicsit is ismerő néző számára. Mallory Kane (Carano) egy titkos bevetésekre kiképzett katona/kém, egy kormányok által felbérelhető független magáncégnek dolgozik, amit expasija (Ewan McGregor) vezet. Az egyik ilyen bevetésen, Dublinban valami nem stimmel, alkalmi kémpartnere (Michael Fassbender) megpróbálja megölni, de persze főhősnőnket más fából faragták: kinyírja az ügynököt, elkezd nyomozni/bosszút állni. A mindaddig egyetlen nagy flashbackben elbeszélt szálak persze kielégítő módon összeérnek majd és édesapja házában sor kerül a nagy igazságra/bosszúállásra.

A Haywire (bocsánat, hogy az angol eredetit használom, de a magyar fordítás már megint annyira arcpirítóan semmilyen, hogy minduntalan elfelejtem, még akkor is, ha az orrom előtt van leírva) pozitívuma a kellemesen ódivatú, effektmentes, naturalista rendezés. A verekedések láthatóan kaszkadőr nélkül forogtak, ergo nem szenvednek a hollywoodi tucat-akciófilmek nagy betegségétől, a „láthatatlanul gyorsra vágott akciójelenet”-szindrómától. Tökéletesek. Így aztán legalább az üldözések és verekedések (nincs belőlük sok) idejére alaposan beindul a film. Sőt, Carano kisasszony egy olyan padlógázt nyom hátrafelé vezetés közben egyetlen hosszú snittben, hogy attól minden (érvényes forgalmival rendelkező) sofőr csettintene. Ráadásul Soderbergh olyan helyszíneket választott a cselekmény és az akciójelenetek lebonyolítására, hogy az időnként akár enyhe műfajparódiának is felfogható. Mindezt egyszerű, de megbízható operatőri munka (szintén Soderbergh) és kicsit fura, de működőképes zenei aláfestés támogatja.

Ám mindez hiába, a forgatókönyvön még annyit sem dolgoztak, hogy egysorosokat írjanak bele. Ami azért is meglepő, mert a (színésznőként) jószerivel ismeretlen Gina Carano és a már említett nagyágyúk mellett még olyanok is szerepet kaptak a Haywire-ben, mint Antonio Banderas, Channing Tatum, Michael Douglas, Bill Paxton, vagy Mathieu Kassovitz. Így aztán hiába a jól koreografált harcművészeti jelenetek, a pazar helyszínek, vagy Soderbergh precízen szubtilis, fanyar humorú rendezése, a film egyszeri látványosság marad, a rendező egy újabb műfajba tett újabb kirándulása.