Az Oscar-díjas színésznő szuperszexi übermensch az Atomszőkében, bizonyítva, hogy az Elemi ösztön rendezője, Paul Verhoeven évtizedekkel megelőzte a korát.

Akivel csak beszéltem a filmről, mindenkinek beugrott az Elemi ösztön: Theron egy kihallgatóteremben ül, keresztbetett lábbal, cigizve, halálosan nyugodt és laza, már a jelenlétével totálisan dominálja a Toby Jones és John Goodman által alakított feletteseit. A film narrációja flash forward-szerkezetű: Theron mesél eseménydús hetéről két titkosszolgálati nagykutyának. Amikor épp egy forró szexjelenetről vágunk vissza a terembe, a két fejest ugyanúgy leveri a víz, mint amikor Sharon Stone húst villantott. A szexjelenet ráadásul leszbikus, miközben szó sincs arról, hogy Theron karaktere meleg lenne, például a film elején egy úgy sejthetjük, hogy egy pasihoz fűzték gyengéd szálak. Inkább éppúgy biszex, mint Catherine Tramell, de nem öncélúan, hogy valamitől különleges legyen, hanem egyszerűen túl vagány ahhoz, hogy érdekelje a partner neme. Nincs szüksége pasikra, feltalálja magát, adaptálódik bármilyen körülményhez. A karakter, akihez kötődik, nem James McAvoy sármos rosszfiúja, hanem egy zöldfülű és naiv kémnő (az egzotikus algériai-francia Sofia Boutella).

Theron itt fizikailag is hasonlít Stone-ra, ő ráadásul már fizikálisan sem gyenge nő, hanem egy mindenféle harcművészeti tudással felvértezett brit titkosügynök, aki simán végigver egy csomó fegyveres férfit, miközben egy nyüzüge informátort próbál menteni – pont fordítva, mint a régi hollywoodi filmekben, ahol leginkább a tehetetlen dámák szorultak megmentésre. A színésznő részéről igencsak önazonos a szerep, ugyanis 41 évesen játszik el egy totálisan eyecandy karaktert, miközben arról olvasni, hogy Olivia Wilde-ot túl öregnek tartották A Wall Street farkasa egyik női főszerepére, miközben akkor még harminc se volt. Theron fesztelenül meztelenkedik, és kaszkadőrt se nagyon használ, pedig a filmről sokat elmond, hogy egy ex-kaszkadőr, David Leitch rendezte. A filmben több, eléggé emberpróbálónak kinéző akciójelenet is van, köztük egy hosszú, vágás nélküli felvétel, ami egyszerre bravúros, brutális, realisztikus és a végén humorban oldják fel.

Theron karaktere egy igazi csúcsragadozó, és ellentétben az Elemi ösztönnel, itt már ő áll a jó oldalon. Sharon Stone abban a filmben a megtestesült Sátán volt, Michael Douglas karakterét pedig csak a néző azonosulására szánták. Itt épp fordítva van, a férfiak inkább ellenlábasok, akik csak akadályozzák a hősnőt, még ha nem is velejükig gonosz antagonisták. Még így is elmondható, hogy Verhoeven igencsak megelőzte a korát: ő importálta be Hollandiából Hollywoodba a női übermensch-eket, akik manapság egyre gyakoribbá válnak, a feminizmus ellenzői utálják is, hogy megszaporodtak a mindentudó, a férfiaknál sokkal kompetensebb nők (pl. Rey a Star Wars-ban).

Verhoeven perfektre emancipált amazonjai egyszerre női példaképek és a liberálisabb férfiak álmainak női, nyugat-európai wet dreamekből szöktek a mozivászonra. Ugyanez teszi izgalmasan ellentmondásossá az Atomszőkét is: ez egyszerre feminista film és gátlástalan, enyhén pornográf csemege a pasiszemnek, nincs benne semmi, ami kizökkentően hatna egy férfi nézőnek. Ebből a szempontból tökéletes korhatáros közönségfilmről van szó, amitől mindkét nem felnőtt képviselői kapnak valamit. Más kérdés persze, hogy azért annyira sokat nem, a filmnek ugyanis hibái is bőséggel vannak. A berlini fal fennállásának utolsó napjaiban játszódik, de ez csak egy zenés-színes háttér a történethez, nem igazán ad hozzá semmit a cselekményhez, ami akár ma is játszódhatna (és akár Budapesten is, ahol egy részét forgatták).

A cselekményben sorjáznak a fordulatok, de közben súlytalan az egész. Az MI6 igazgatónak ki kell mondania, hogy a – MacGuffinként használt – kémlista 40 évvel meghosszabbíthatja a hidegháborút, de ebből semmit nem érzünk a bőrünkön. Az se előny, hogy a flashback-szerkezet miatt már tudjuk, hogy Theron ép bőrrel (na jó, élve) megúsz minden akciójelenetet, amit látunk. Ha már az egész történet egy székből van elmesélve, akkor a végére kell valami revelatív csavar, amiben a narrátor hirtelen aktivizálódik, itt viszont elég sok minden megmarad annak, aminek látszott. A történet egy kicsit talán még túl is van bonyolítva, gyakran mintha csak azért vágnának vissza a kihallgatóterembe, hogy az ott ülők a néző szájába rághassák, hogy mi történt. Az egész cselekmény láthatóan a már említett egysnittes akciójelenetre lett kihegyezve, viszont nem sok jót mond el egy filmről, hogy egyetlen szcéna teljesen ellopja a show-t. Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy órát kell várni, hogy elkezdődjön a film, a lényeg tart húsz percig, aztán még fél órát ott kell ülnünk a moziteremben. Viszont ha már olyan filmre vágyunk, amit kaszkadőr rendezett, ez még mindig sokkal jobb, mint a Cop Mortem.