Meglepő módon a gyanakvással övezett Ocean’s 8 nem abba bukott bele, amibe belebukhatott volna, egyszerűen csak unalmas lett.
A nők filmes ábrázolása, az erős hősnők hiánya, más oldalról megközelítve pedig a nők helyzete a filmszakmában már a #metoo előtt is vissza-visszatérő kérdése volt a társadalmi diskurzusnak. Az elmúlt szűk egy évben viszont még inkább felkorbácsolódtak a hullámok a szerteágazó probléma körül. Azok után, hogy a fél világ kiborult a női Szellemirtókon, hogy felmerült a női James Bond ötlete vagy hogy Cannes-ban a vörös szőnyegen tüntettek a nők megbecsüléséért, megjelenik egy film, amely megkísérli a lehetetlent. Egy közkedvelt, de nagyon macsó franchise-t átszabni nyolc hölgyre úgy, hogy az eredeti filmek rajongóit is megszólítsák az ismerős jegyek, de közben hús-vér női karaktereket mozgassanak – nagyon vékony jég. Az Ocean’s 8 – Az évszázad átverése felemás eredményt mutat, hiszen míg „női téren” nehéz belekötni, a történet fájóan fantáziátlan.
11 évvel Steven Soderbergh utolsó Ocean’s-filmje után Gary Ross kapta a feladatot, hogy életet leheljen a szériába. Hogy őt honnan szedték elő, rejtély, a 62 éves rendező-forgatókönyvíró pályájáról legfeljebb a Pleasantville-t és Az éhezők viadalát lehet kiemelni. Forgatókönyvíró-társnak a teljesen kezdő Olivia Milch csatlakozott, aki eddig mindössze egy filmet készített, az idén bemutatott Dude-ot – igaz, ezt legalább szintén női főszereplőgárdával, köztük az Ocean’s 8-ben is felbukkanó Awkwafinával. Tény, hogy a most producerként segítő Soderberghet is inkább tisztes iparosnak szokás tartani, de vitathatatlan, hogy van stílusa. Az új filmről viszont ordít, hogy nem több egyszerű stúdióterméknél – sajnos nyomokban sem tartalmazza az Ocean’s Eleven, Twelve és Thirteen vagányságát, ami annyira vonzóvá tette őket.
Az Ocean’s 8 egyszerűen unalmas és vontatott, ami azért különösen nagy csalódás, mert eközben remek karaktereket vonultat föl. Biztos lesznek, akik olcsó PC-trükknek tartják majd az etnikai diverzitásukat, pedig a hangsúly nem ezen van: az eltérő hátterű, stílusú és érdeklődésű figurák teljesértékűek, cseppet sem sztereotipek. Mindannyian másban jók, más nézőpontot képviselnek és mégis képesek együttműködni (!) – nagyon szép és szimbolikus megoldás például, ahogyan a zsákmánnyal bánnak. Azaz a film túllép azon, hogy egyszerűen kicserélje az eddigi férfikaraktereket nőkre: a szereplők a saját problémáikkal küzdenek és a saját módszereikkel dolgoznak – szomorú, hogy ezt ünnepelni kell, de hát ritkaság ennyi jól kidolgozott, élő nőt látni egyszerre a vásznon. Egyedül Cate Blanchett figurájával nem tudott mit kezdeni az Ocean’s 8 – Brad Pitt női alteregójáról nagyjából annyi derül ki, hogy szeret motorozni.
Az alkotás pozitívumai viszont ennyiben ki is merülnek, ami egy heistfilmnél azért problémás. Hiába a jól megírt karakterek, ha nem képesek mozgatni őket. A fő gond talán az, hogy maga az akció sem elég különleges: a magyar alcímmel ellentétben ez sajnos nem az évszázad átverése. Az eddigi összes Ocean’s-film csavarosabb volt ennél, pedig most nem is dupla, hanem legalább triplacsavart kapunk a végén. Alapvetően a Met Gála kifosztása jó ötlet lenne, hiszen ugyanolyan elit, csillogó kulisszát biztosít, mint a kaszinók és múzeumok az eddigi részekben – csakhogy Danny Ocean testvére, Debbie Ocean (Sandra Bullock) tervében nincs semmi veszély, feszültség vagy probléma. Rendben, kiderül, hogy minden pasi rohadék (James Corden isteni a karakterszerepében), a nők nélkülük is képesek megállni a lábukon, nem szorulnak rá senki támogatására (vagy ha mégis: csak más nőkére). És persze ezúttal is húzódnak személyes szálak a rablás mögött, de magát a kitervelt akciót semmi sem teszi extrémebbé. Így pedig oda az eddig filmek pörgő ritmusa, izgalma és tétje is.
Efölött azért is nehéz átsiklani, mert az Ocean’s 8 folyamatosan az orrunk alá dörgöli: Ocean’s-filmet látunk. És ezzel önmagában nem is lenne baj, az utalgatás többnyire jól működik. Felbukkan néhány régi ismerős (kettőt ugyan kivágtak, de maradt még), a szerkezet és néhány fordulat is tisztelgés az eddigi filmek előtt. Csakhogy ez a nagy nosztalgiázás akaratlanul is a régi kedvencekhez méri az Ocean’s 8-et. Soderbergh darabjai stílusosak, csavarosak és szerethetőek voltak, Gary Rossé pedig összességében egyik sem – csak néhány jópofa karakter keresi a helyét egy filmben, amely nyom nélkül átmegy a nézőn.
