Brian Helgeland annyira szereti a londoni Kray testvérek történetét, hogy azt nem is tudja tisztességesen elmesélni.
Annak ellenére, hogy a londoni alvilág uralkodóivá váló Kray testvérek története – és persze John Pearson róluk szóló könyve – egyértelműen kiált a gyöngyvászon után, a Legenda mégis be tudja mutatni azt a nem mindennapi testcselt, melynek során egy élettel, izmos karakterekkel, színekkel-szagokkal, ismerősségükben is elragadó fordulatokkal teli kvázi-igaz gengsztermeséből nyúlós, széttartó, szívzörejekkel teli mozgóképes mellébeszélés válik. Mert bizony az egypetéjű ikermaffiózók kálváriája arcpirítóan tipikus gengsztersztori, amit már csak azért is nehéz rosszul elmondani a film nyelvén, mert egyetlen olyan momentuma sincs, melyet ne pörgetett volna már túl a szubzsáner valamelyik jeles alkotója.
A történet megfilmesítéséért évek óta küzdő Brian Helgeland viszont a szerelemmel, árulással, erőszakkal, és meghasonló vagy épp a meghasonlástól rettegő figurákkal rogyásig megpakolt mesét csupán csak eldadogja. Miután pedig bizonyossá válik, hogy Kelet-London kiskirályainak eredetmondáját Helgeland egy merész húzással sutba dobta, a Szigorúan bizalmas (L.A. Confidential), a Titokzatos folyó (Mystic River), és a Visszavágó (Payback) szép emlékétől izgalomba hozott néző szívritmusa sitty-sutty lelassul. Az expozíció ugyanis űrt hagy maga után, hiszen jó lenne tudni, hogy mégis mekkora erőfeszítések árán is vált Reggie Kray olyan vagány bűncsászárrá, amilyennek az első snittől kezdve mutatja magát.
A kellő – vagy mondjuk úgy, hogy vágyott – információk hiányától büdös repülőrajt után pedig csak Tom Hardy tehetségébe kapaszkodhat a néző, és kapaszkodik is, hiszen vaskos jelenléte majdhogynem megmenti a filmet. Nélküle nem lenne kit nézni, nem lenne senki eléggé érdekes ahhoz, hogy végigüljük a Legenda kíméletlen 130 percét. Félreértés ne essék, Hardy a magabiztos és higgadtan kegyetlen Reggie, valamint az őrültségében túlságosan is látványosan tobzódó Ron figurájában sem tud teljesen elmerülni, gyakorta hagyatkozik olyan gesztusokra, arcrándulásokra, hunyorgásokra és szemdüllesztésekre, melyeket sok más filmben lőtt már, sokkal hatásosabban.
Azonban az Helgeland lelkén szárad, hogy anti-hősei nem válnak kézzelfogható karakterekké. Mindennek az oka abban rejlik, hogy az ihletetlen Legenda csak messziről, hunyorítva tűnik ihletett alkotásnak. Úgy van öltözve, mint egy jó film, de Dick Pope kitűnő kameramunkája és Peter McNulty ízlésesen csattogó vágóollója sem tudja palástolni a film egyenetlen tempóját, zavaró és minden koncepciót nélkülöző hangulati és tónusbeli ingadozását. Helgeland nem tudott dönteni arról, hogy milyen irányból fogja meg az alapanyagot, ezért aztán a Legenda ott limbózik a thrillerek, a romantikus- és családi drámák, a könnyed- és a súlyosabb gengszterzsánerek között.
Reggie és szíve választottjának (Emily Browning) viszonya túlreprezentált, de erre viszont az nem lehet mentség, hogy Helgeland az ő hamvába holt románcukat kívánta kidomborítani. Mert ha ez így lenne, akkor nem próbálkozott volna három-négy olyan külön-külön is masszív potenciállal bíró mellékcselekmény felállításával, melyek így viszont dühítően súlytalanul hullnak szét a hosszú percek alatt. Pedig a mindig remek Chazz Palminteri tőről metszett amerikai-olasz maffiózója, Paul Bettany koszos és kaotikus bűnvezére, vagy épp a Christopher Eccleston által megformált rendőrnyomozó is kifejezetten izgalmas figurák, érdekes – de elmondatlan – történetekkel mögöttük. Arról nem is beszélve, hogy ott van még ugye Reggie és Ron tragikus, de tragikusan felszínesen leírt kapcsolata is.
Miközben Helgeland törekszik a stilisztikai egységre, a meghökkentően és elszomorítóan steril ’60-as évekbeli London túlszínezett és agyonszűrőzött képeinek precizitása nincs köszönő viszonyban sem a darabos és céltalanul lebegő modalitás sutaságával. Helgeland a melodrámai nyekergésből is épp olyan képeslapszerűen lecsiszolt és mégis hebrencs stílusmámorban próbálja meg kihozni a legtöbbet, mint az arcba mászó erőszakjelenetekből, vagy a két fivér közötti viszály drámai pillanataiból. A néző pedig döntse el, hogy most akkor mi ez az egész, mégis milyen filmet is néz, és mégis miért ez a címe.
Egy darabig el lehet szórakozni azzal, hogy akkor most a rendező Guy Ritchie, Scorsese, vagy épp Baz Luhrmann szeretne-e lenni, de egy idő után sajnos mindenki rá fog döbbenni arra, hogy ezt Helgeland sem tudja eldönteni. Míg a városi élet nyomaitól mentes képeit dögös, de tucatszor hallott zenékkel szépíti, addig a negédes jeleneteket a tökéletes manipuláció szellemében olyan dallamokkal húzza alá, melyektől Douglas Sirk is elsírná magát. Barokkosan zsúfolja festményszerű állóképeit, közben pedig csontroppantó akciószekvenciákkal simogatja a kukoricába túró népet. Brutális késeléssel és kalapácsolással sokkol, de közben fél megmutatni egy dramaturgiailag irdatlanul fontos nemi erőszakjelenetet. A kreativitás látszata mögött felsejlik ugyan az alapmű iránti lelkesültsége, de Helgeland – akárcsak a Kray testvérek – képtelen felépíteni egy jól működő birodalmat.
