Tessenek félreállni, új szuperhős van az utakon, de ezúttal belül hordja az alsónadrágját.
Edgar Wright mozijai mindig eseményszámba mennek a mainstream palettán, mert a mindenki által hőn szeretett és egyszersmind halálra unt műfaji klisékkel mindig variál valamit; minden hibájuk ellenére élettelibb alkotásokkal rukkol elő, mint az átlag álomgyári melósok zöme. Persze Wrightnál is jut minden megszegett filmes szabályra vagy három mereven betartott másik, de ma már hírértéke van annak is, ha valaki nem teljesen hülyének nézi a nézőt, hanem pl. havernek, akival jókat lehet összekacsintani az alatt a jó öreg amerikai rituálé alatt, amit jobb híján hívjunk most csak tömegfilm-fogyasztásnak. Életteli, pergő és ötletdús film a Baby Driver is, ha nem is definiálja újra alapjaiban a történetmesélést. Ja, és az új Mad Max óta nem használtak járműveket ilyen kreatívan (mondjuk az azért nem volt túl régen).
Az eleddig tinirománcokból és young adult sci-fikből (már akinek) ismerős Ansel Elgort nagykorúsítási filmje is ez egyben, aki egy Baby nevű srácot alakít, meglehetősen korrektül. Baby bébikorában végignézte a kocsi hátsó üléséről, hogyan halnak meg a szülei autóbalesetben, azóta állandó fülcsengés (tinnitus) gyötri, amit folyamatos zenehallgatással próbál meg elfedni. És mondani sem kell, hogy már csak „ami nem öl meg, az erősebbé tesz” alapon is pokoli jó sofőr. Sajnos, nem a megfelelő embernek dolgozik: Doc (Kevin Spacey) egy mesterbűnöző, aki különböző rablásokat tervez meg és hajttat végre másokkal. Soha nem használja kétszer ugyanazt a csapatot, de Baby állandó ember nála, senki sem tud ugyanis jobban autóval menekülni, mint ő. És hát itt csúsznak be szépen a klisék a történetbe: a „szerelem első látásra” romantikus szála, a „csak még egy utolsó meló, aztán kiszállok” toposza, a hevenyészett, széttartó tagokból verbuvált bűnbanda stb.
A zenehallgatás nem csak pótcselekvés Babynél: egész életét mondhatni egy soundtrackre pakolva éli meg, és van olyan kedves, hogy ezt megosztja a nézővel is. Folyamatosan szól a zene, de nem mindegy, hogy milyen zene és mikor. Nem (csak) fonnyadt és azonnal elérhető, nyilvánvaló slágerek szólnak állandóan, hanem olyan teljesen formabontó számok is, mint pl. a Queen Brighton Rockja az óriásira nyújtott gitárszólóval, vagy a holland Focus zenekar Hocus Pocus című prog-dilije a 70-es évekből. És ennek a szereplők is tudatában vannak, pl. a Brighton Rock menekülőzeneként betöltött szerepét meg is beszélik alaposan. A Focus jódlizós számával meg valami teljesen elképesztő dolgokat művelnek, Wright képes a pisztolylövéseket pimaszul a szám dobütéseire vágatni, és még jól is áll neki. Ami a koreográfiáját és a zene kreatív használatát illeti, a Baby Driver önmagában is felér egy mesterkurzussal (ide kattintva meg lehet nézni a teljes számlistát). Szerencsére Bill Pope operatőr képileg is megpróbálja tartani a ritmust: ha Tarkovszkij nem is, de P. T. Anderson mindenképp megsüvegelne egy-egy hosszú beállítást a filmből.
Ráadásul ezúttal sikerült a mellékszereplőket is jól kitalálni: Spacey mellett ott van a bűnözők közt az árnyaltabb figurákat képviselő Buddy, akit a Mad Menből ismerős Jon Hamm alakít, Jamie Foxx pedig noha kicsit a Förtelmes főnökökbéli (Horrible Bosses) szerepét újrázza, még mindig förtelmesen vicces. RHCP-rajongók pedig örömmel nyugtázhatják Flea felbukkanását egy nyúlfarknyi szerepben, de frappáns módon nem is került Chili-szám a soundtrackbe.
Ha az elején még fintorgunk is a kliséktől, a második autósüldözésre Wright már kirántja a méltatlankodók alól a szőnyeget, egy emberként fogunk felszisszenni és felröhögni az alig beszélő, önmagát ritkán feltáró (anti)hős viselt dolgaitól, bármennyire ismerősek is legyenek azok más filmekből. Egy szinte kétórás, vidám, zenés akciófilmünnep ez, de igazából szégyen, hogy megint egy brit kell megcsinálja az esszenciális amerikai filmet úgy, ahogyan amerikaiak már képtelenek rá.
