A migránskrízisre és Trump menekültellenes politikájára adott válaszként az ír John Crowley egy sallangmentes bevándorló-románccal szelte át az Atlanti-óceánt, hogy partot vessen a legjobb film Oscar-jelöltjei között.
Az 50-es évek Írországában, egy tízezres kisvárosban vagyunk, ahol a fiatal Eilis (Saoirse Ronan) épp a tengerentúlra készül. Menekül – nem háború vagy egy diktatorikus rezsim elől, mindössze kilátástalan jövője űzi egyenesen az Amerikai Álom ígéretekkel kipárnázott karjaiba. Nem nehéz azonosulni egy lánnyal, aki többre vágyik annál, minthogy a helyi kisbolt hétvégi kisegítője legyen, szabadidőtöltésként pedig pomádéval megkent hajú ficsúrokkal táncoljon a helyi kultúrházban. Brooklyn nem csak új otthont ad neki, de szerelemre is talál, amikor megismerkedik egy olasz származású fiatalemberrel, Tonyval (Emory Cohen). Úgy tűnik, kettejüket már csak a sors választhatja el, amikor Eilisnek váratlanul haza kell térnie szülőföldjére.
Ír témához ír rendező dukál, John Crowley pedig már számos alkalommal bizonyította rátermettségét a székben: legyen az groteszk-realista dublini tablófilm (Kényszerszünet / Intermission), gondolatébresztő pszichológiai dráma (A bűn hálójában / Boy A) vagy épp feszes politikai thriller (Behálózva / Closed Circuit). Mégis, mint szerző igencsak halovány – filmjei fokozatosan vesztették el különleges ízüket, hogy Crowley szép lassan belesimuljon az uniformis hollywoodi fogalmazásmódba, ahol stílus mindössze a tartalomnak alárendelve létezik. Ahogy az ír szép lassan a történetmesélés nagymesterévé vált, úgy vesztek ki az alkotásaiból az expresszív, művészies elemek, mint a Kényszerszünet intim közelikkel dolgozó kamerája vagy A bűn hálójában lírai epizódjai. A Brooklyn letisztult, polírozott stílusában már – a nagyon finom, szinte észrevehetetlen színtónus-váltásokon kívül – semmi figyelemreméltó nincs. Jóllehet, a méltán híres brit író, Nick Hornby ügyesen adaptált forgatókönyve kárpótol minket ezért.
John Crowley Oscar-jelölt filmje elsősorban erős karaktereivel fog meg. Eilis a tökéletes feminista hős, aki saját kezébe veszi a sorsát – nappal dolgozik, éjszaka tanul – mindemellett pedig egy párkapcsolatra is van ideje (és még akkor sem veszít nőiességéből, amikor a két kontinens között zötykölődve, tengeribetegen egy vödröt tölt meg a gyomrából elöl-hátul feltörő ürügulyással). De a remek kiegészítő karakterek töltik meg igazán élettel a filmet – különösen üdítően hat, hogy nincsen egy tipikus antagonista, aki a főhősünk ellen áskálódik, pedig számos ponton lehetőséget adna rá a sztori. A filmből nem is hiányoznak a nagy konfliktushelyzetek: az első óra anélkül is teljesen leköt, hogy bármilyen bonyodalom hátráltatná Eilist. Ezért olyan furcsa az utolsó harmad, amely váratlanul hazaszólítja a lányt, hogy Írország immáron kecsegtető opcióként lépjen fel dilemmát okozva a főhősünknek.
A dilemma azonban – a regénnyel szemben – a filmben egyáltalán nem erős. Eilis és ír hódítója, Jim Farrell (Domhnall Gleeson) között semmilyen kémia nincs, talán csak az otthon komfortja miatt bizonytalanodik el egy pillanatra a lány. A bonyodalom megoldása pedig olyan hirtelen és esetlenül történik, hogy az egész utolsó harmad szimpla műbalhénak, forgatókönyvírói kötelességnek tűnik – ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, korábban be kellett volna dobni és jobban rájátszani az otthon-újotthon oppozícióra. Bár ez az aránytalanság igencsak bosszantó, azért nem sikerül teljesen lerombolnia azt a filmnek, amit addig felépített. A Brooklyn üzenete így is célba ér: a gyökerek fontosak, de a termésnek egy idő után sajátot kell eresztenie. Eilis pedig – még ha egy tenger is választja el szülőföldjétől – nem esett messze a fájától, Amerikában ugyanis írek millióival él együtt.
Crowley ezúttal nem nyúlt olyan vitás témához, mint A bűn hálójában esetében, ahol egy megtért gyilkossal kellett szimpatizálnunk, vagy a Behálózvában, ahol a terrortámadásokról maga a brit titkosszolgálat tehetett. A Brooklyn mégis egy aktuális problémáról beszél, csak közvetetten, párhuzamba állítva egy olyan korszakkal, amikor az ír diaszpóra jelentősen megnőtt. Csak egy „sz” betűt kell az említett nemzetiség elé tennünk, hogy az életünket napjainkban leginkább meghatározó népességmozgásnak egyik fő demográfiai csoportját megkapjuk. A Brooklyn azonban nem az idegengyűlölet kártékony hatásai ellen szónokol, helyette megmutatja azt, hogy a vendégszeretet milyen pozitívumokkal járhat. Az Egyesült Államokat bevándorlók építették, és a jelenlegi legvokálisabb menekültellenes elnökjelölt, Donald Trump nagyszülei maguk is Németországból hajóztak át a 19. század végén. Beilleszkedni egy új kultúrába nem könnyű, de a jobb élet reménye mindenkinek jár.
