A formabontó Keresés alkotói jóval hagyományosabb vizekre eveznek második játékfilmjükkel. A túl közeli anya-lány kapcsolatról szóló Fuss bizonyítja ugyan, hogy Aneesh Chaganty nemcsak a számítógép képernyőjén tud feszültséget teremteni, de második rendezéséből hiányzik az az eredetiség, ami az elsőt emlékezetessé tette.

Chloe Sherman rengeteg rendellenességgel, többek között alsótesti paralízissel, cukorbetegséggel, asztmával és szívritmuszavarral küzdve éli életét, a végtelenül gondoskodó anyukájára támaszkodva. A 15 éves lány egészségi állapota miatt otthoni oktatásban részesült és nem nagyon érintkezik a külvilággal, ám mindez hamarosan megváltozik, ha elmegy egyetemre. A felvételi tájékoztató levelek mégsem akarnak érkezni, egy új gyógyszer miatt a lány elkezd arra gyanakodni, hogy az anyja talán mégsem teljesen őszinte vele.

Az egész cselekményt okoseszközök képernyőjén elmesélő Keresés írópárosa, Aneesh Chaganty és Sev Ohanian ismét egy egyedülálló szülő és lánya kapcsolatára fűzték fel a thrillerjüket, csak ezúttal nem a szülő távolságtartása okoz konfliktust a viszonyban, hanem épp az ellenkezője: a túlzott ragaszkodás. A gyermeküket szeretetükkel megnyomorító anyukák kedvelt karakterek a horrorokban és thrillerekben, ahogy a mozgásukban korlátozott protagonisták is a Tortúra (Misery) írójától kezdve a Hátsó ablak (Rear Window) fényképészén át a Mi történt Baby Jane-nel? (What Ever Happened to Baby Jane?) egykori filmsztárjáig. A nagy klasszikusok hatása érezhető Chaganty-ék filmjén is, de elkerülik a kortárs műfaji filmekben egyre nagyobb divattá váló szájbarágós tisztelgéseket és a zsáner szabályainak kiforgatását is.

A film újító jellegét inkább a castingban kell keresni: a Fuss protagonistája abban tér el a korábbi horrorok tolószékes hőseitől, hogy egy ténylegesen mozgássérült színész játssza. Kiera Allen első nagyjátékfilmjében rögtön a főszerepet kapta meg, és remekül helytáll, pedig lélektani és fizikai értelemben is nagyon komoly kihívás elé állította a forgatókönyv. A szereplőválasztás azért is jelentőségteljes, mert ahogy az utóbbi években különösen nagy hangsúlyt kap a filmes diskurzusban a reprezentáció kérdése, egyre több kritikát kapnak azok az alkotások, amelyekben fizikailag egészséges emberek játszanak mozgássérülteket. Allen szerepeltetése túlmutat egy progresszív pirosponton: általa sokkal zsigeribbé és átélhetővé válik a mozgásában korlátozott lány kálváriája, arról nem is beszélve, hogy még a forgatókönyvnél is kikérték a véleményét, hogy minél hitelesebben ábrázolják egy tolószékes lány mindennapjait. Az édesanyát alakító Sarah Paulson a kisujjából rázza ki a meleg mosoly mögött bújó szociopatát (idén a Ratched nővér eredettörténetét elmesélő sorozatban is elszabadította az egészségügyi terrort), de pont ezért nem tud újat mutatni a szerepben.

Akárcsak a Keresés, a Fuss sem ereszti el a nézőt egy pillanatra sem: a feszültség már a legelső pillanattól kezdve kézzel fogható, amit az állandó veszélyérzet, a szituáció fokozatos eldurvulása és az óramű pontossággal bedobált csavarok tartanak fenn az egész játékidő alatt. Chaganty-nak nincs szüksége a számítógépes „gimmick”-re ahhoz, hogy magával ragadó és hátborzongató thrillert alkosson, ugyanakkor a Fuss hiányérzetet kelt abban a nézőben, aki a Keresés után ismét valami különlegeset várt a rendezőtől. A gyermekeiket szándékosan megbetegítő szülőket leíró Münchausen by proxy szindróma egy sokkoló és kevéssé ismert jelenség (bár az utóbbi években két minisorozatban, A tettben – The Act – és az Éles tárgyakban – Sharp Objects – is fontos szerepet kapott), melynek csak a horrorfilmes aspektusára fókuszáltak az alkotók, holott a téma szélesebb társadalmi kontextusba helyezése rétegeltebbé és emlékezetesebbé tehette volna a filmet.

A Keresésnél felmerültek olyan kritikák, hogy maga a sztori sablonos és nem is igazán okos, csak a képernyős megoldás miatt lesz kiemelkedő a film – a Fuss esetében szintén erősebb a rendezés, mint maga a szövegkönyv. Újító formanyelvi bravúr és elgondolkodtató mondanivaló hiányában az ironikus című Fuss nem tud több lenni, mint egy tényleg szórakoztató, de a megnézést követő napra már elfelejtett popcornfilm.