Vajon hányszor lehet még leírni, hogy a Fűrész-széria elérte a mélypontját?

Naiv elképzelés azt hinni, hogy túl sokáig lehet hagyni szunnyadni John Kramert és a Fűrész-mítoszt. A Lionsgate évek óta abban a kissé skizofrén állapotban van, hogy bejelentik: most már tényleg elengedjük, béke John Kramer poraira, ez lesz az utolsó, hogy aztán nagy sunnyogva valakivel mégis kiásassák az egyre rosszabb állapotban levő franchise-t. Az eredetileg egyrészes film hamar duzzadt előbb trilógiává, majd hétrészessé, a tényleg minden szálat lezáró 2010-es Fűrész 3D megjelenésekor a stúdió ki is jelentette: ez az utolsó. Egészen 2017-ig volt ez az utolsó, amikor egy újabb utolsóval, a Fűrész: Újra játékban című nyolcadik résszel döngölték tovább a szériát a sárba. A Fűrész 9-cel már legalább nem hitegetnek senkit: egy új irányba akarják elvinni a sorozatot lehetséges új folytatások ígéretével, és történjen a mozipénztáraknál bármi, nyílt titokként kezelik, hogy már dolgoznak a tizedik részen.

A Fűrész-széria nemcsak a rajongókat, de a kritikusokat is egyre nehezebb helyzetbe hozza, igaz, legalább a kreativitásra jótékony hatást gyakorol. Hányszor lehet újra és újra leírni, hogy az épp aktuális rész minden eddiginél durvább mélyrepülés, hogy ismét egy teljesen érdektelen filmet sikerült csinálni ostoba szereplőkkel és még ostobább történettel? Hányszor kell még elhangoznia annak a mondatnak, hogy „John Kramer forog a sírjában”?

Mert a Fűrész 9 – hívják akárhogy, ez csak egy kilencedik rész – pontosan ugyanezt hozza: gyalázatos minőség, rossz színészek, bugyuta párbeszédek, kiszámítható, faék egyszerűségű történet. Pedig Chris Rock állítólag olyan zseniális reboot-ötlettel állt a Lionsgate elé, hogy nemcsak rábólintottak, de még főszereplőnek is megtették. Vélhetően a stúdiót sem kellett túl sokáig győzködni, tekintve, hogy minőségzuhanás ide vagy oda, 2004 és 2017 közötta nyolcrészes széria több mint egymilliárd dollárt hozott nekik világszerte. Ráadásul Rockkal egy jól csengő név igazolt a csapathoz, sőt, még a 2-4 részek rendezőjét, Darren Lynn Bousmant is sikerült visszacsábítani. Volt is rá némi remény, hogy a színész – aki bevallottan óriási Fűrész-rajongó – értő kezekkel idézi vissza a rég elveszett hangulatot, vagy legalábbis nem gyalázza tovább a szanaszét cincált Kirakós-mítoszt.

A Spirál: Fűrész hagyatéka rebootként lett beharangozva, és bár Rock eredeti elképzeléseiben még olyan, az eredeti szériához szorosabban kapcsolódó elemek is voltak, hogy a Danny Glover által játszott David Tapp rokonát alakítja majd, vagy hogy Mark Hoffman detektívet visszahozza, az ukáz inkább az volt, hogy hagyják a múltat, csupán a malacmaszkkal, Jigsaw nevével, emlékével, és persze az elmebeteg csapdákkal a fedélzeten evezzenek új vizek felé.

Zeke (Chris Rock) a városi rendőrségnél tengeti zűrös napjait, néhány szájbarágós flashback és egy, az asztalán hagyott patkány szépen felvázolja a helyzetet: egy évtizede beköpött egy korrupt zsarut, azóta ő lett a patkány a csupa korrupt zsarut felvonultató rendőrségen. Családi élete romokban, még egy zöldfülűt (Max Minghella) is a nyakába varrnak, és már tényleg csak az hiányzik neki, hogy egy malacfejű gyilkos darabokban küldje el neki a korrupt rendőrtársait csinos kis zöld dobozokban. Úgy fest, az igazságszolgáltatásnak új ökle van a városban, aki a jól csengő Kirakós-márkanévhez nyúlt.

Chris Rock pontosan úgy játszik, mintha a Halálos fegyver 4-ben felejtette volna magát még 1998-ban: színészi játéka kimerül a viccesnek szánt monológok ledarálásában, az üvöltözésben és a hunyorgásban, szinte várja az ember, hogy ez csak egy túl hosszú és indokolatlanul véres Saturday Night Live-szkeccs legyen. De nem az, mégcsak nevetni sem lehet rajta, pedig ezen a téren is próbálkozik a film: Rock két haláleset közt izzadtságszagú monológokat nyom le a Forrest Gumpról vagy épp a pilatesről, Samuel L. Jackson leigazolása pedig nagyjából azt a célt szolgálja, hogy megdobja az egy Fűrész-filmre eső motherfuckerek számát. Még a Ponyvaregény előtt is tiszteleg pár easter eggel a film, és mindez valóban csodás lenne, ha nem egy Fűrész-filmet néznénk, amelytől még tizenöt éve izgalmat és morális dilemmákat vártunk.

A Spirál ugyan beemeli a korrupciót a játékba, ezzel kapcsolatban az égvilágon semmit nem mond, csak azt, hogy a sáros rendőrökre bizony nehéz napok várnak. Ennek megfelelően a csapdák szokás szerint véresek, gusztustalanok és megoldhatatlanok, de már a szétszakadó inak és a fröcsögő vér is maximum csak egy unott bukfencet okoz a gyomorban, hiszen tét nélküli trancsírmozit nézünk csak. A film csavarja, a Kirakós álcája mögött rejtőző személy kiléte mindenki számára világos lesz, aki életében látott már filmet, és az ordító logikai bukfencek sem segítenek abban, hogy bármilyen szinten komolyan lehessen venni a történetet. A szereplőkkel lehetetlen azonosulni, és még Samuel L. Jackson sem nyújt segítő kezet: a színész nagyjából tényleg csak azért van benne, hogy a film legjobban irányzott motherfuckerjét jókor, jó helyen mondja ki. De miért is lenne jobb, ha ismét ugyanazt a két embert – Pete Goldfingert és Josh Stolberget – bízták meg azzal, hogy a forgatókönyvet megírják, akiknek a mélyrepülés előző állomását, a nyolcadik részt köszönhetjük?

A Spirál: Fűrész hagyatéka biztosan nem az az örökség, amelyet a 2004-es kultikus első rész alkotói, Leigh Whannell és James Whan szántak a filmnek. Reboot ide vagy oda, pontosan ott folytatja a mélyrepülést, ahol négy évvel ezelőtt a nyolcadik rész abbahagyta: egy teljesen kivéreztetett szériát próbálnak nagy mennyiségű vérrel újraéleszteni, a siker leghalványabb szikrája nélkül.