A látszat birodalma a széles, rajongó közönség és a hivatásos értelmezők számára egyaránt vonzó lehet: Mátyás Győző őszinte, cinefil érdeklődéssel közelít David Fincher munkáihoz, miközben a filozófia, valamint a posztstrukturalista (posztmodern) elméletek elvont dimenzióin keresztül értékeli azokat. Elvileg kitűnő párosítás egy többnyire midcult, zsánerfilmeket készítő alkotó tárgyalásához, de vannak korlátai is.
Az első számú kérdés mindjárt úgy hangzik, hogy mit várhat a könyvtől egy Fincher-rajongó, s mire számíthat az, aki szakkönyvként, netán tudományos igényű munkaként tekint A látszat birodalmára? De mielőtt megpróbálnék erre válaszolni, nézzük meg, hogy milyen célokat tűz ki maga elé a szerző az előszóban: „bemutatásuk kronológiai sorrendjében vizsgálom majd a filmeket, főként művészetszociológiai és elsősorban esztétikai szempontból, és amennyire felkészültségemből telik: támaszkodva a filozófiai megalapozottságú társadalomtudományokra. Ezek után (…) egy összefoglaló fejezetben próbálom megvilágítani miben is áll Fincher munkáinak posztmodern jellege. Na és persze mindvégig próbálom azt kifejteni, hogy nézőként miért is kedvelem Fincher filmjeit.” (10–11. o.) Ám hiába világos a célkitűzés, A látszat birodalma bizonyos szempontból többet, bizonyos szempontból kevesebbet nyújt az ígértnél.
Önmagában még nem lenne vitatható, de a kronologikus tárgyalás klasszikus koncepciója nem tűnik bölcs sorvezetőnek, és több ponton is kiütközik, hogy a szerző számára is okozott kényelmetlenségeket, hogy ezt az utat választotta. Ez leglátványosabban mindjárt a kötet első nagyobb fejezetében megmutatkozik, amikor is az Alien3 kerül terítékre. Mátyás Győző őszintén beismeri, hogy a kérdéses sci-fi-széria egyetlen epizódja sem hatotta meg, de gyakorlatilag a zsáner 80-as évekbeli más darabjaitól (Terminátor, Robotzsaru stb.) is kirázza a hideg. Ez a teljességgel szubjektív beismerés még persze nem lenne baj, de sajnos az is látszik, hogy Mátyás Győző nem képes termékenyen kiaknázni előítéleteit, még akkor sem, ha ez a kötet legkritikusabb hangvételű elemzése. Akár tetszik, akár nem, az idézett darab az Alien-sorozat egyik keletkezését, és kritikai megítélését tekintve is legvitatottabb, komplex darabja, amely bővített változattal is rendelkezik: magas labdák sorát kínálja fel tehát. A látszat birodalma mégis elpuskázza a lehetőségeket, egyúttal némileg el is kedvtelenítve geek olvasóközönségét már a könyv elején.
Szintén nem illeszkedik a kronologikus koncepció logikájához, és Mátyás Győző az előszóban sem magyarázza meg (és éppen ezért eléggé rejtélyes is), hogy a rövidke, Vizuális virtuóz című fejezet miért pont a Pánikszoba, illetve A Zodiákus elemzése közé ékelődik be. Azt még érteni vélem, hogy Fincher második sorozatgyilkos-filmje, illetve az azt követő Benjamin Button különös élete egyaránt más, a korábbiaktól eltérő vizualitáskoncepciókkal operál, azt azonban nem, hogy utóbbiakról miért csak alig esik szó, miközben a fejezet az előző filmek képi világának elemzését sem képes jelentősen tovább mélyíteni, s inkább csak ismétli, összegzi a korábban leírtakat. Fincher filmjeinek vizuális elemzése azért is lenne nehézkes, mert a kötet elég szerény kivitelezésű: kisalakos, keménypapír borítású könyvről van szó, amelyből hiányzik a vizuális illusztráció, ami eléggé korlátozza az atmoszférateremtés nagymesteréről szóló szöveg mozgásterét (ez, persze nem a szerző hibája, hanem a kiadó felelőssége). Mindezekkel együtt tehát nem érzem azt, hogy Mátyás Győző meggyőzően tudott volna érvelni amellett, hogy Fincher filmjei „izgalmas esztétikai formákkal” operálnak, legalábbis, ami a médium vizuális aspektusait illeti (noha magam is egyetértek a hipotézissel).
Annak ellenére, hogy az unalmas szerkezet erősen rányomja a bélyegét a könyv olvasásának élményére, A látszat birodalma beváltja a kötet alapvető célkitűzését: Mátyás Győző magabiztosan bontja ki a Fincher-filmek szimbolikus világának, témáinak és motívumainak filozófiai aspektusait, jó érzékkel emeli ki azokat az alakzatokat, amelyek a posztstrukturalista elméletek jogosultságát alátámasztják – ezt A harcosok klubja, a Hetedik, és a Játsz/ma elemzése bizonyítja a legjobban. A könyv tulajdonképpen példaszerűen alkalmazza a posztmodern fogalmához köthető különféle filozófiai diskurzusok és elméleti keretek belátásait és eszköztárát, s nem utolsósorban élen jár ezek hazai megismertetésében, ami mindenképp jelentős hozadéknak tekinthető.
Annak ellenére, hogy A látszat birodalma figyelemre méltó szellemi teljesítmény, mintha arra a kérdésre, hogy nézőként mi foglalkoztatta Mátyás Győzőt Fincher filmjeiben, nem kapunk valódi választ. A rendező tehetségét deklaráló kijelentések persze számosak, viszont az elemzések legkidolgozottabb (és legértékesebb) részei a filmek filozófiai beágyazottságát, tematikai, és motivikus rétegzettségét boncolgatják. Bármennyire is rokonszenves Mátyás Győző eredeti szándéka – és bizonyára a Fincher-rajongók is így gondolják – a kétféle megközelítés inkább széttartó, semmint egymást kiegészítő módon érvényesül a szövegekben. Tulajdonképpen mintha arra a kérdésre nem kapnánk meggyőző választ, hogy miképp is működnek a Fincher filmjeit jellemző izgalmas esztétikai formák? Így a kötet a szűkebb szakmai elvárásokat jobban teljesíti, átfogó igényű Fincher-könyvként kevésbé működik. Továbbá szembetűnően sok az olyan idegen fogalom, amely könnyen kaphatott volna magyar megfelelőt – viszont mind a címek, mind az alcímek találóak és kreatívak. Vegyes érzéseket vált ki tehát a kötet, és elsősorban nem azért, mert vitatnám a benne megfogalmazottak jogosultságát. A látszat birodalma az elméletekre fogékony szakmai közönséget érheti el igazán, amelyet vélhetőleg az se nagyon zavar, hogy nincsenek képek a kötetben.
Mátyás Győző: A látszat birodalma. David Fincher mozija. Gondolat, 2009.