Tartok tőle, kevesen vannak, akik ne ismernék azt a kellemetlen, zavarbaejtően koszos érzést, ami akkor fogja el az embert, ha meglopják. Egy étteremben ülve elemelik a táskánkat; fél óra ideges keresgélés után a tolvaj számára értéktelen cuccainkat a következő utcasarkon találjuk meg szétdobálva. Az általános bosszankodáson túl ilyenkor az embert elfogja egy bizonytalan szorongásérzet, mintha valami piszkosat érintett volna: ismeretlenek beletúrtak a dolgaimba, valaki fogdosta a gyermekem képét, vagyis attól, hogy erőszakosan betörtek a magánszférámba. Életünk egyik legfontosabb értelmét találjuk meg az ilyen helyzetek elkerülésében, úgyhogy mindannyian kialakítunk életünkben olyan tereket, ahol biztonságban érezhetjük magunkat az efféle attrocitásoktól. Nagyon fontos funkciója ez otthonunknak, de még az autónknak is.
David Fincher Pánikszoba című filmjének láthatatlan főhőse egy elhunyt milliomos, akin élete végén olyannyira eluralkododtt a szorongás, hogy hatalmas lakásában kialakított egy titkos helyiséget, melynek egyedüli funkciója az, hogy vész esetén magára tudja zárni. A pánikszoba tehát az a hely, ahova bezárkózhatunk szorongásainkkal és félelmeinkkel, hogy az egész lakást behálózó kamerarendszerre kötött tucatnyi monitoron figyelhessük meg az ágy alól előmászó mumust, csak szembenézni ne kelljen vele. Vasbeton falak és tökéletes szellőzőrendszer, valamint egy független telefonvonal biztosítják a bentlévő(k) túlélését. (Amerikában egyébként egyre gyakrabban építtetnek ehhez hasonló helyiségeket a tehetősebbek.) Ez a helyszín, és nem kell filmelmélet szakot végezni, hogy rájöjjünk: a film során valami baj fog történni, mely elől a védtelen főszereplők a Pánikszobába menekülnek. Átlag hollywoodi mozi esetében elég is lenne ennyit tudni, de ha a rendező David Fincher, érdemes figyelmesebben nézni a művet. Úgy van ez kissé, mint a meglepetésekkel: ha számítunk rá, mindig alulmúlja a várakozást, de ha váratlanul jön, levesz minket a lábunkról. A Pánikszobára számítottunk.
A kilencvenes évek amerikai filmművészete kitermelte a maga emblematikus, időnként legendás alakjait és alkotásait, gondoljunk akár a videotékai alkalmazottból kult-gyanús filmrendezővé váló Quentin Tarantino-ra (Kutyaszorítóban, 1992; Ponyvaregény, 1994), vagy az angol Danny Boyle-ra, akit a Sekély sírhant (1994), de elsősorban a Trainspotting (1996) rövid idő alatt az amerikai filmrendező-elit közé emelt, így 1997-ben már az Államokban készítette el felemelő-groteszk meséjét, Az élet sóját. A kilencevenes évek hozta meg Fincher számára is az első mozifilmeket és az őt megillető népszerűséget. Addigra már komoly érdemeket szerzett az Industrial Light and Magic-nél (többek között kameramann volt a A Jedi visszatér „miniatúra és optikai effekt” egységénél), valamint a rengeteg reklámmal (Nike, Coke, Budweiser) és videoklippel (Madonna, Jacko, Aerosmith), melyeket rendezett. Első nagyjátékfilmje az Alien sorozat harmadik része volt (1992), mely Magyarországon a roppant szellemes, de annál értelmetlenebb Feltámad a Halál címen futott. Az Alien-folytatások közül hangulat és feszültség tekintetében ez volt leginkább hű Ridley Scott 1979-es eredetijéhez, bár sokan felrótták neki, hogy itt volt először digitálisan rajzolva az Idegen. A bíztató bemutatkozás után aztán Fincher egymás után ontotta a filmeket, amik mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.
Klasszikus hollywoodi rendőr-sorozatgyilkos témát boncolgat a Hetedik (1995), korántsem hollywoodi módon: a filmet nézve pár perc múlva az a kellemetlen érzésünk támad, hogy egy amerikai rendező közölni akart velünk valamit, hogy az ismert krimi-séma ezúttal nem a kép, hanem a mondanivaló brutalitásával hat. 1997-ben elkészül a Játsz/ma, 1999-ben a csúcspont, a kritikusok és a közönség által villámgyorsan kultfilmnek nyivánított Harcosok Klubja. És most három éves szünet után itt a Pánikszoba, melyet sokan a jelentős rendezőknek kijáró türelmetlenséggel vártunk.
Anya és tizenegy éves lánya, Meg (Jodie Foster) és Sarah Altman (Kristen Stewart) járja a new york-i utcákat, lakást keresnek, amit a volt férj, Sarah apja, a jónevű orvos venne nekik. Stephen Altman (Patrick Bauchau) egy fiatalabbért hagyta ott családját. A két nő tehát elhagyatottan, magára utalva keres egy helyet, ahol meghúzódhatnának fájdalmukkal. Végül megvásárolják a fent leírt lakást, mivel azonban amerikai filmről van szó, a „lakást” ne a mi kelet-közép európai elképzeléseink szerint értsük. Három szint, szintenként négy-öt helyiséggel, lifttel, impozáns hátsó kerttel, no és persze a pánikszobával. Meg és Sarah a külvilág elől a lakásba, a betörők elől pedig a pánikszobába menekül, nem tudva, hogy amit a három rosszarcú, Junior (Jared Leto), Burnham (Forest Whitaker), és Raoul (Dwight Yoakam) keres, az épp a pánikszobában van elrejtve. David Fincher filmje ennek a patthelyzetnek az izgalmasan feldolgozott története, de mégsem egy egyszerű thriller. Kissé ponyva módon ugyan, de felveti az egyéni felelősségvállalás kérdését is, mely legerősebben talán abban a jelenetben kerül demonstrálásra, amikor Meg felhívja volt férjét, de mielőtt el tudná mondani neki, hogy bajban vannak, a betörők kívülről elvágják a biztonsági telefon vezetékét is. A nő bízik benne, hogy a férfi kihallotta hangjából az izgatottságot, lánya azonban szkeptikus, szerinte Apa tesz rá, hogy mi lesz velük, Meg pedig egyre kiabálva ismételgeti: „El fog jönni! El fog jönni…”
Helyenként a Pánikszoba is felvonultatja a Harcosok klubja elképesztő, epilepsziára invitáló látványelemeit, azzal a különbséggel, hogy ezúttal semmi értelme. Kicsit olyan érzés fogott el, mintha a rendező a számára is unalmas részeket egy kis játszadozással akarta volna átvészelni, így fordulhatott elő, hogy az egy snitté digitálisan összetrüközött betörés jelenetben nem csak azt tudjuk meg, hogy néz ki a padló két emelet között, vagy egy kulcslyuk belülről, de még egy kávéskanna fogantyúján is átrepülünk. Minden vizuális túlkapás ellenére az operatőri munka semmi kívánnivalót nem hagy maga után, a sötét alaptónusú képek gyönyörűen nyomasztó hangulattal támogatják meg a filmet. Érdekes, hogy ketten is fel vannak tűntetve operatőrként a stáblistán, egyikük Conrad W. Hall, akinek neve egyelőre jóformán csak apja révén lehet ismerős (Conrad L. Hall, aki harminc év különbséggel két alkalommal is nyert operatőri Oscart: egyszer 1970-ben A Butch Cassidy és a Sundance Kölyökért, másodszor pedig az Amerikai szépségért, 2000-ben). A Pánikszoba másik operatőre az szintén jónevű, iráni származású Darius Khondji, aki többek között a Delicatessent, a Hetediket és az Alien 4-et is fényképezte.
A Pánikszoba sokkal jobb film, mint az átlag amerikai thrillerek, de gyengébb és kevésbé ihletett, mint Fincher korábbi munkái. Mintha ezt a filmet csak úgy rábízták volna, és ő nem sok személyes érdeklődést tudott volna beletenni. Nem először fordulna elő tehetséges alkotóval ilyesmi a Szabadság Földjén.