Diana Nyad az emberi tűrőképesség legvégső határáig ment el, hogy az önkényes teljesítményhajhászat örök mementójává váljon egy kétes attitűdű film igaz történetében.
Az ember, ha lát egy hegyet, meg akarja mászni. Nincs ez másként a tengerrel sem: ha ott terül el a lábai előtt, át kell rajta kelnie. Legalábbis van a nyugati emberben valami elviselhetetlen gőg és szűnni nem akaró vágy, hogy az emberi tűrőképesség határait a lehető legönkényesebb módon feszítse. A Netflixen elérhető Nyad erről a hozzáállásról elmondja, hogy a felsőbbrendűségi komplexus elcseszett mellékterméke, majd élteti és piedesztálra emeli a hatodik x-en túl lévő nőt, aki elúszott Kubából Floridába.
A Diana Nyad életéről szóló biopicben Annette Bening bámulatos metamorfózison ment keresztül, a maszkmesterek Nyadhez megszólalásig hasonlóvá varázsolták, magáról a megszólalásról pedig a színésznő gondoskodott. Bening nemhogy eljátssza, de egyenesen Diana Nyaddé válik, ha pedig játékát korlátozza a nyílt tenger (hiszen minimum a játékidő felében „csak” úszik), a film hajóját Jodie Foster húzza tovább Bonnie, az edző szerepében. A Nyad az a sportfilmbe öltött életrajz, amelyben az unalomig ismételt metaüzenet és a közhelyszerű motivációs tanácsadás ellenére is talál drámát az ember.
A hosszútávúszónő rekordidő alatt úszta körbe Manhattan szigetét (45 km), aztán elúszott a Bahamáktól egészen Floridáig (164 km), de 1978-as kísérlete, hogy eljusson Kubából Key Westbe, az Amerikai Egyesült Államok legdélebbi csücskébe (166 km), csak kísérlet maradt. Számos könyvet publikált, sportkommentátor lett, majd 60 éves kora után úgy döntött, befejezi, amit elkezdett. A Netflix filmje ott veszi fel a fonalat, ahol a lehetetlennek tűnő küldetés kezdődik, a kudarcokkal teli út végén pedig pofábamászó direktséggel üvölti: soha ne add fel!
Nyad az a tipikus nyughatatlan figura, mint Eddie (Eddie, a sas) vagy Rocky Balboa (Rocky). A sort folytatják Philippe Petit (Kötéltánc) és a műfaji kereteket átlépve Amelia Earhart (Amelia – Kalandok szárnyán) – ők pedig a morális aggályt is elhozzák. Meg lehet csinálni? Nem lehet megcsinálni? A fontosabb kérdés, hogy hány ember élete megy tönkre a sajátján kívül, ha megcsinálja? Diana Nyad jelzálogot vett fel a házára, majd Bonnie is hasonlóan tesz, de a csapat további tagjainak anyagi és testi jóléte is a teljesen az öncélú küldetés rovására megy. Nyadre cápák leselkednek, kockamedúzák marják szét a testét, az áramlatok és viharok szeszélyéről nem is beszélve. Erőpróba ez a javából, de minek? Ki húz hasznot a 166 km-es távból? Nyad egóján kívül ugyan senki. Az amerikai álom elkorcsosult verziója ez, ahol nem az emberiségért lép Neil Armstrong a Holdra, hanem saját lábnyomáért érzett fétis miatt.
Pedig Diana Nyad Havanna-Key West útja lehetett volna a kelet és nyugat szimbolikus összekapcsolása. A film egy rövid és gyors montázsszekvenciában egymás mellé is helyezi a Szovjetuniót és Amerikát a kubai rakétaválság ürügyén és valóban a világ két vége ér majdnem össze ezen a helyen. Több ilyen megoldás és gondolat emelte volna magasabbra a Nyadet, de Jimmy Chin és Elizabeth Chai Vasarhelyi filmje inkább az acélakaratú nőre, a gyerekként elszenvedett szexuális visszaélésből felállni képes amazonra, a világot körbe utazó és a tengereket végig úszó legyőzhetetlen entitásra koncentrál. A rendezőpáros első játékfilmjével valójában az erőt jeleníti meg, amit például a Free Solo – Mászókötél nélkül, a Meru és a 14 hegycsúcs: Semmi sem lehetetlen című dokumentumfilmekkel vizsgált. Kötél vagy éppen cápaketrec nélkül, 14 hegycsúcsot 7 hónap alatt vagy éppen 166 km-t 48 óra alatt – a variációk száma végtelen, az ember valójában ugyanaz: nyughatatlan és vakmerő; megigazulva őrült.
Hiába kapálózik a józan ész kézzel és lábbal, az úszónő karcsapásai erősebbek, a film elég jól magáévá tette a sportfilm elemeit, hogy megnyerje a figyelmet és helyenként a szeretetet is. A sokszor látott sorozatos akadályleküzdés mellett jelen van a visszafogott rock and roll (Diana Nyadnek zenét kell dúdolnia, hogy tartsa a tempót), ami kellő egyensúlyt teremt, hogy ellenségnek lássuk a tengert, holott Nyad a betolakodó. A zavaróan elnagyolt cápatámadások és a kiábrándító hallucináció-jelenet sem elég, hogy teljes érdektelenségbe fajuljon az egó igazolásáért vívott gyötrelmes küzdelem.
Chin és Vasarhelyi mintha amerikanizálná Madáchot, ahogy a küzdést magát emeli ki kontextusából és teszi mindenek felett állóvá. A Nyad története maga Sziszüphosz szomorú valósága (vagy az őrület definíciója), ahogy négy sikertelen próbálkozás után újra nekimegy a lehetetlen távnak. Ami Sziszüphosznak nem adatott meg, Dianának igen, igaz történet és egybites erőpróba-történetnél nem releváns a spoiler vád: végül sikerül. A jelenet, ahogy Bening Nyadként félholtan lépdel ki a tengerből, a könnycsatornákat próbára teszi, majd visszatér az ész, és egy motivációs beszéd témájává zsugorodik a majdnem katartikus mérföldkő.
Letudta, megcsinálta, majd a Guinness Rekordok Könyve visszavonta az elismerést nem megfelelő dokumentáltságra hivatkozva – de erről a film mélyen hallgat. Azt fontosabb hangsúlyozni, hogy a sportszellemet és kis túlzással a humánumot is parkolópályára téve szívből lehet örülni vetélytársunk kudarcának, hiszen Diana már ’78-ban bejelentkezett erre a rekordra, ne happolja el ez a kis ausztrál csitri (Chloe McCardel is nekivágott a távnak 2013-ban, de 11 órával később kiemelték, mikor majdnem halálra csípték a medúzák). Nyadet viszont hiába csípték, ő lett az első, aki megcsinálta (Walter Poenisch és Susie Maroney nem számít: csicskák, cápaketreccel mentek). A Nyad magasztalja a szárazföldön magát jól nem érző óriást: a felszínen még működik is, de hiányzik belőle a humánum.
