A 90-es évek megannyi posztmodern műfajújításából a thriller sem maradhatott ki. Ébredése egy olyan autodidakta filmes nevéhez is köthető, aki átgondoltan, biztos kézzel és robbanó sikerrel tudta a neonoir hangulatát színes celluloidszalagra adaptálni. Ő David Fincher.
90-es évek hollywoodi mozijának egyik fő jellemzője, hogy az ún. katasztrófa-racionalizmus javára hátat fordított a 80-as évek mézes madzagos fantáziafilmjeinek. Az új Hollywood kulturális jelenségeknek is beillő fantáziaorgiái, mint az Indiana Jones-, a Vissza a jövőbe- vagy a Star Wars-trilógiák szinte uralták az akkori vásznakat.
A múlt század utolsó éveiben a digitális robbanás ellenére is inkább egyfajta racionális táptalajon mozogtak az amerikai filmek. Spielberg a klónozás nem is olyan hihetetlen eszközével kelteti ki a dinókat (Jurassic Park, 1993), majd „híradósként” lehelt új életet a II. világháborús filmbe (Ryan közlegény megmentése, 1998), Mel Gibson vérben tocsogó csatamezők bemutatásával éleszti újjá a középkori témájú kalandfilmet (Rettenthetetlen, 1995), Oliver Stone folytatja társadalomkritikáinak sorát (JFK, 1991). De ilyen újragondolás James Cameron melodrámája, a Titanic (1997), Terry Gilliam apokalipszisa, a 12 majom (1995), Curtis Hanson neonoirja, a Szigorúan bizalmas (1997), s akkor még a független rendezők soráról nem is beszéltünk.
Mindez élesen szemben áll A gyűrűk ura (r. Peter Jackson, 2001–2003) által életre keltett irracionális tömeg-fantázafilm esztétikájával, amely a képregényhősök és a fantasyvilágok végeláthatatlan digitális áradatát zúdította az új évezred első évtizedének filmszínházaiba. A 90-es évek megannyi posztmodern műfajújításából a thriller sem maradhatott ki. Ébredése egy olyan autodidakta filmes nevéhez is köthető, aki átgondoltan, biztos kézzel és robbanó sikerrel tudta a neonoir hangulatát színes celluloidszalagra adaptálni. Ő David Fincher.
Eddigi életműve viszonylag önmagába harapó kígyó, hisz a távoli jövő sötét és komor, kegyetlen világából (Alien³, 1992), a szentimentális, Oscar-ízű melodráma iparos rendezőjévé avanzsálódott (Benjamin Button különös élete, 2008). David Leo Fincher 1962. augusztus 28-án született a coloradóbeli Denverben. Egy interjújában megemlíti, hogy nagy hatással volt rá a Paul Newman és Robert Redford-féle Butch Cassidy és a Sundance kölyök (r: George Roy Hill, 1969) című western. Amikor sikerült megnéznie a filmről készül werket, beleszeretett a rendezésbe. Annak ellenére, hogy a szakma szamárlétráját viszonylag gyorsan bejárva került rendezői székbe, döcögősen indult karrierje. Effektgyártóként közreműködött A jedi visszatérben, a Végtelen történetben és az Indiana Jonesban is, közben reklámfilmek tucatjait rendezte. Korai szösszenetei sötét tónusuak, expresszívek, és morbid jellegű stílusukról ismerszenek meg. Kisebb botrányt kavart egy 1984-es rákellenes reklámfilmje, amelyben egy cigiző magzat képét mutatja be.
Többedmagával 1987-ben megalapítja a Propaganda Stúdiót, ahol reklámok mellett videoklipeket is rendez. Fincher videográfiája impozáns: Rick Springfield, Madonna, Rolling Stones, Iggy Pop és Sting. Videóinak nagy része belső terekben, általában kopottas falú szobákban játszódik, nem ritka a futurista klausztrofób környezet, amely színvilágában, álomszerűségében sok szempontból előrevetíti későbbi filmjeinek miliőjét. Expresszív játékainak legjobb példája az 1990-ben készített George Michael Freedom című klipje.
Harag (Alien³ / Végső megoldás a halál, 1992)
A videóival egy rakás díjat bezsebelő Fincher 29 éves volt, amikor lehetőséget kapott, hogy igazi high-budget egész estés művet forgasson. Ám ez felemás lehetőség volt, egyrészt azért, mert a 20th Century Fox az Alien-trilógia lezárását bízta rá, másrészt a film forgatása már megkezdődött és ő tulajdonképpen a kirúgott Wincent Wardot (Navigátor, 1988) helyettesítette (aki végül mint forgatókönyvíró lett feltüntetve a stáblistán). A nyomás nagy volt, hiszen a 80-as években komoly rajongótábor alakult ki a mítosz körül. A forgatás viharos volt, a költségvetés elszabadult, végül a trilógia-finálé a bemutató után megbukott. Fincher debütálása sokáig minden idők legdrágább elsőfilmje volt.
Az elemzők az orálszadisztikus és fallikus kinézetű Idegent az AIDS metaforájaként értelmezték. Volt, aki szerette, sokan utálták, a rajongók azt látták, hogy unalomba és tragédiába fullad kedvenc mítoszuk. A direktor maga sem szerette alkotását, mégis majd’ 10 évvel később lehetőséget kapott rá, hogy kijavítsa művét egy bővített extra kiadásban, amely szimbólumaiban eltér az eredetitől.
A rendezőnek kapóra jött, hogy a történet egy börtönbolygón játszódik, hiszen a szűk belsők már klipjeiben is visszatérő, kedvelt helyszínei voltak. Vissza tudta idézni a sorozat Ridley Scott-féle első részének (Alien – Nyolcadik utas a halál, 1979) nyomasztó, pszichoanalitikus környezetét. Fincher Ripley-je újjáébred James Cameron A bolygó neve halál (1986) című trükkorgiájából, a szerető, családbarát anyából – egy maszkulin közösségbe zuhanva – férfias-anyává változik, aki vírust hordoz magában. Ripley tehát egy polgári értékrendű nőből kitaszított beteggé válik, akit állapota kárhoztat a halálra. Ettől a betegségétől, sárkányától heroikusan válik meg a film befejezésében. Az Alien-trilógia első részében a közösség szétesik, a másodikban a parancs vezérli a csapatot, míg a mítosz (vélt) befejezésében a valódi összefogás kerül előtérbe. A szörny egy afféle démoni kinézetű, sötét igásbikából születik újjá. A rendező első játszmájában az ördög taszítja hajszába a bűnös közösséget. Az Alien³ világa posztapokaliptikus, elhagyott gyehenna, ahol az ott lévőknek meg kell küzdeniük a démonnal, hogy a megváltó halálba léphessenek. Fincher alkotása a hit által nem kiüresedett, mégis a végítéletre váró közösséget mutat be, amelyet – produceri utasításra – suspense-elemekkel tűzdel tele.
Való igaz, hogy a bezártság, a földszagú, reális környezet (Alex Thompson kamerájának is köszönhető), a radikális befejezés, valamint néhol a videoklipes (szörny-szubjektív) megoldások magukon viselik Fincher kézjegyeit (a keresztény szimbolika és a misztériummotívumok is összefűzhetőek a Hetedikkel), mégis a DVD-kiadás egyes bővített jelenetei inkább a menesztett Vincent Ward középkori-futurista Bosch-víziójának maradványai, aki mintha korábbi Navigátor című filmjét akarta volna továbbgondolni. A játszma és a hajsza itt még csak egy dramaturgiai hibáktól szenvedő sci-fi-horror-noir jellegű fogócska.
Irigység (Se7en / Hetedik, 1995)
Az Alien³ nem váltotta be a hozzáfűződő reményeket, s néhány évvel később immár Fincher nélkül folytatódott az Alien-saga (Feltámad a halál, r. Jean-Pierre Jeunet, 1997). Fincher karrierje mégsem bicsaklott ki: úgy érezte, új kiugrást kell találnia. Egyelőre visszatért a promóciók és a videóklippek világába. 1994-ben, amikor a Rolling Stones Love Is Strong című klipjéért Grammy-díjat kapott, új lehetősége nyílt nagyjátékfilm rendezésére.
1995-ben Andrew Kevin Walker Hetedik című forgatókönyve alkalmas volt az újabb debütálásra. A film noir 70-es évekbeli feltámadása Roman Polanski Kínai negyedéhez (1974) köthető. Fincher a neonoir egyik legmorbidabb példáját forgatta le, s poklát ezúttal eredményesebben tudta vászonra ültetni. A hét főbűnt analizáló sztorit, hétnapos, fordulatos dramaturgia foglalja keretbe, leszámítva a falatnyi felvezetést. Az elejefőcím reklámjellegű, expresszív videoklipes stílusa későbbi műveinek is a védjegyévé válik.
Az Alien³ korlátozott közössége után, Fincher egy posztmodern társadalmat vizionál, amely képi világában már nem gyehenna, hanem maga a pokol. Az idealista, zöldfülű John Mills és az olvasottabb, vén róka William Somerset fehér-fekete nyomozópárosa közül utóbbi a letűnt világ hírnöke. Alakját kalapja és ballonkabátja szinte egy posztmodern noir hőssé változtatja. Hűvös modorával és szenvtelenségével tökéletes párost alkotnak Millsszel, amit még Morgan Freeman jutalomjátéka és Brad Pitt ikonteremtő alakítása is erősít.
A történet főszereplője mégis a sorozatgyilkos John Doe, akit Kevin Spacey milliméterre pontos játéka tesz bizarrá. Fincher hasfelmetszője más, mint a 90-es évek elején feltűnő, hideg és erőszakos mozis gyilkosok. Az Elemi ösztön (r. Paul Verhoeven, 1992), A rettegés foka (r. Martin Scorsese, 1991), valamint A bárányok hallgatnak (r. Jonathan Demme, 1991) című thrillerekben az erőszak és a deviancia kiemelése, megmutatása játszott szerepet. A Hetedik gyilkosának azonban mondanivalója van, megfejthetetlen kulturális összefüggésekbe csomagolja ítéleteit. A haragvó Isten követének állítja be magát. Míg az Alien³ közössége a szörny által „nyer” feloldozást, addig John Doe (a név jelentése rendőri szakzsargon szerint: ismeretlen áldozat) tettei arra hívják fel a figyelmet, hogy egy pokolban élünk. Fincher szörnyének és vallásos sorozatgyilkosának – bár a szörny és Doe között mérhetetlen különbség van – teológiai, felszabadító ereje van. Doe-nak sikerül elérnie célját, a saját maga által megkonstruált végzetében önmaga lesz az irigység főbűnének áldozata, míg az Idegen megszabadítja bűneiktől a foglyokat.
S mi végre e pusztítás? A Hetedik betondzsungele sötét, komor hely, árnyékkal teli világ, mint a sötétségbe burkolózó börtönbolygó. Fincher sokat fordít erre a világra, képeiben bemutatja az élhetetlen metropolist (az operatőr Darius Khondij). Szórt fényű, fakó elviselhetetlen hely, amit már Somerset se ért meg, pedig ezzel a világgal öregedett ő is. Ha az Alien³ környezete posztapokaliptikus szeméthalmaz, akkor a Hetedik városa a csöndes armageddon, amely csak akkor vehető észre, ha egy tömeggyilkos büntetni akarja. A kamera nem bejárja a teret, hanem sokszor, enyhén alsó gépállásból fahrtolja az eseményeket, miközben sok gondot fordít az arcok feltérképezésére. Akárcsak a középkori misztériumjátékokban, haláltáncba hív. Az első film démoni fogócskája után a rendező sátáni keringőre perdül.
Finchernek tetszett ez a világ, s a közönségnek is. A hatalmas siker hatására a Hetedik kultuszmozi lett, később nemcsak ügyes idézői, de más műfajba oltott epigonjai is felbukkantak a mozivásznon (ld.: Fűrész-széria). A siker hatására önálló rendezővé vált, s lehetősége akadt, hogy újabb filmet forgasson. Alámerülni szeretett volna ebben a büntetésre vágyó világban. Kíváncsi volt, hogy milyenek lehetnek azok az emberek, akik ezt az univerzumot működtetik. Így született meg a Játsz/ma (1997).
A rendező ezzel a filmjével letette névjegyét: a posztmodern neonoir hangulat, a reflexív reklámjellegű fanfare, a fordulatos dramaturgia és a megdöbbentő befejezés lesz egy ideig David Fincher műveinek ismérve. Ráadásul a Hetedikkel elindította az urbánus társadalomról és annak kritikájáról szóló trilógiáját is.
Fösvénység (The Game / Játsz/ma, 1997)
A Játsz/ma középpontjában Nickolas von Orton, egy harmadik generációs, magányos, elvált bankár áll. Fincher kárhozott társadalmának tipikus üres és fukar figurája, aki senkiben nem tud hinni, csak a tőzsde indexében. Saját világa is túlméretezett díszlet, egyetlen fogódzója az absztinens öccse (Sean Penn), aki születésnapján névjegykártyát ad neki egy cégről, amely izgalmat hoz(hat) életébe.
Fincher ad egy esélyt világának a megváltásra. Orton erre vágyó figura, aki kíváncsiságból belemegy a játszmába – vesztére, hiszen előbb-utóbb minden és mindenki ellene fordul. A kényelmes hideg milliárdos hűvös és vegytiszta világa lázad fel ellene. A játékos azonban nem tudja ki ellen játszik. Az ellenfél – szemben John Doe figurájával – mintha nem létezne, a játékot irányító cég, a Civil Rekreációs Szolgálat nem megtestesült lény egy felső vezetővel, hanem egy rakás lefizetett színész és trükkmester. Így a harc a mindennapi tárgyak lázadása ellen folyik: kapcsolók robbannak, autógumik durrannak, befuccsol az aktatáska zárja, elfolyik a toll stb. Fincher egy bukott várost ábrázol; sok kritikus Borges Bablióniai sorsjátékával állította párhuzamba. A főszereplő Michael Douglas választása teli találat volt. A Tőzsdecápákban (r. Oliver Stone, 1987) nyújtott alakításáért Oscar-díjat nyert színész, mintha a régen szabadult, kissé kiégett Gordon Gekko karakterét gondolná tovább. Nicolas idegeit végletekig feszíti a játék, a mindent tisztázó, végső ámulatban mégis sikerül neki a megtisztulás, amelyben önmagára talál.
Ennek ellenére a Játsz/mának nincs igazi tétje, leginkább azt mutatja meg, mennyire megrendezett a világunk, sőt lelki és testi válságaink, katarzisaink is. San Francisco városképe hűvös, tág és sokszor üres, mintha alig mozogna benne valaki. A Hetedik borús poklától ez sem áll távol, itt azonban semmiféle szakrális áthallásnak nem lehetünk tanúi. Marad az irányított, rejtélyes üveggömb-univerzum, a bűnhődés és a megváltás. A Játsz/ma fogócskája káoszként hatol be a mizantróp milliomos mindennapjaiba, kártékonyan, de végül mégis megtermékenyíti életét. Ezt csak aláhúzzák Howard Shore minimalista zongoraszólamai, amelyek hidegségükkel Ligeti György zenéjét idézik.
A rendező ezúttal csak a rejtvényre koncentrált. A főcím is puzzle-darabokra hull, feladva ezzel a kirakós-szerepjáték leckéjét. Fincher mesteri műfaji analízisét is szerették a kritikusok, a közönség mégis mérsékelten fogadta a hajszát. Miután városát a Hetedikben elkárhoztatta, a Játsz/mában hideg fogaskerekeit is megmutatta – ideje volt, hogy végleg lerombolja.
Torkosság (Fight Club / Harcosok klubja, 1999)
Fincher sokáig keresgélt, hogy megtalálja az alapot pusztulásának szimfóniájához. Chuck Palahniuk Harcosok klubja című regényének ismeretlen főhőse termék-visszahívási ügynök, de mintha a fiatal pályakezdő von Ortont látnánk, aki nem várja meg, amíg rátalál a megváltás, hanem saját maga alkotja meg új, önpusztító szerepjátékát. A globálkapitalista, termékekkel leírható világ adathalmazzá változó embere ő. A rendezőnek sikerül az eredeti mű minimalista, szenvtelen és precíz leírásait és elbeszélését – a befejezés kivételével – vászonra ültetnie. Az irodalmi alap intenzív grammatikáját a CGI-trükkök virtuális kamerája személyesíti meg a narrátor szövegével megerősítve. Zöldes színvilága, fragmentált stílusa sok szempontból különbözik az előző filmek távolságtartó precíz és egyhangú látványvilágától.
Ahhoz, hogy Fincher elpusztíthassa városát, először kiemeli, majd analizálja azt. Katalógusként tárja fel a szobákat, végigpásztázza a kukát, körberepüli a furgont. Leírható, átalakult világot tár fel, ahol az „én” csak eszközökben létezik. Majd amikor megjelenik Tyler Durden (Brad Pitt), a Narrátor alteregója, a konzum-társadalom lerombolója, minden megváltozik. Fincher igazi videoklipes filmet forgatott, gyors vágásút, csontig hatolót. Más ez, mint az előző munkái, mégis majd’ minden stíluseleme, új csomagolásban ugyan, de visszaköszön. Intenzív felütésében is mikronnyi sejtekből épült fel a Narrátor arca, aki az utolsó percekben flashback-ként emlékszik vissza a sztori nagy részére. Fincher legönreflexívebb mozija ez, nemcsak a sűrű kiszólásait, de filmanyagát érintő gesztusait is tekintve. Ismét jó érzékkel választotta ki színészeit: Edward Norton, Helena Bonham Carter és Brad Pitt a legemlékezetesebb alakításaikat nyújtják.
A Harcosok klubjának főhőse is a megváltásra vágyik, amit önpusztító, hasadt személyiségében talál meg. Kitalált énje, Tyler Durden pusztításba és lázadásba hívja. A Jász/mában látott tárgyak lázadása itt folytatódik, csak éppen Durden kezében dinamittá és napalmmá válva üt vissza. Vagyis amíg a bankár üres társadalma csalárd játékával gúnyt űz az egyénből, addig a Harcosok klubjának hasadt személyisége hétköznapi eszközökből indít háborút a kielégülő társadalmat jelképező város lerombolására. Fincher alternatív befejezése a regényhez képest máshol találja meg a kiutat. Durden pusztítása helyett az örök nő jelenti a megváltást, miközben darabjaira hullnak a hitelkártyacégek toronyházai. Ám ez a démoni lány, Marla Singer legalább olyan hasadt, sérült és önpusztító, mint a főhős maga. Mégis egyfajta katalizátorként működik közre abban, hogy az Elbeszélő megküzdjön saját magával, Tylerrel. A Narrátor célja, hogy önmagát élje meg, először csak önsegélyező klubokban, majd harcosként, öncsonkítva, végül vezérként. A Játsz/ma főhőse is ezt kereste, s a testvére által befizetett játék, a szenvedés révén találta meg. Ugyanez érvényes a Hetedik világára is, ahol John Doe, a sorozatgyilkos maga válik saját áldozatává, az irigység főbűnévé. Somerset nyomozó pedig újdonsült barátjának elvesztésével jön rá, tényleg a közelben kell maradnia. Fincher városának lakói egy idő után eljutnak oda, hogy lerombolják környezetüket, s a hitelkártyacégek pusztulásával elérjék a mélypontot, hisz sem a bibliai csapások, sem az olcsó játékok nem lehetnek megváltó erejűek. Fincher apokalipszis-triptichonja a Hetedik, a Játsz/ma és a Harcosok klubja erről a megváltásról szól. Az első film 7 napos, antigenezisszerű pusztulásától jutunk el a Harcosok klubja felhőkarcolóinak porrá zúzásáig, amelynek utolsó képében, megkönnyebbült, újjászületett világ újdonsült emberpárja áll.
Fincher ezzel nemcsak a várostrilógiáját zárja le, hanem élete – eddigi – főművét is megalkotja. A 90-es évek David Fincherének tiszta stílusa ebben a mozijában jelent meg utoljára.
