A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy noha egyetlen ember szűrőjén át, de szó szerint testközelből engedi látnunk a hollywoodi filmcsillagokat, rendezőket és stúdióvezetőket működés közben, jobb és rosszabb pillanataikban.
Amint Zukor Adolf A közönség sohasem téved című könyvének előszava is említi, ehhez hasonlóan nagy késéssel csak Egri Lajos A drámaírás művészete című alapkönyvét fordították le a szerző anyanyelvére. Így e kiadványnak szinte már az is elegendő érdem lenne, hogy végre megjelent magyarul. Mindez úgy is igaz, hogy nem egy hosszas kutatómunka eredményeként felépített, árnyalt és sokszínű életrajzot olvashatunk, hanem egy körbeudvarolt nyolcvanéves öregúr igencsak szubjektív visszaemlékezéseit.
Na de milyen öregúr, és milyen visszaemlékezések! Zukor nemcsak ott volt, amikor az amerikai film, majd Hollywood megszületett, hanem az egyik szülője, majd nevelője volt. És ez nem egy inspirált vacsorai beszélgetést jelentett, hanem események sorozatát, az ősmozi kezdetétől az első 3D-s vetítésekig. A Mátészalka mellett, Ricse községben született, majd tizenhat éves korában az újhazába vándorolt Zukor már akkor ott volt a filmipar környékén, amikor még aligha gondolta valaki, hogy az valaha az Egyesült Államok ötödi iparágává növi ki magát. A bevándorlók ekkor még a penny árkádokban felállított Edison-féle kinetoszkópokba dobálták a pennyket, hogy a kukucskálónyíláson át egy percig nézhessenek egy táncoló lányt vagy egy száguldó vonatot. Zukor személyesen ismerte Edisont, ahogy főnöke, munkatársa vagy vetélytársa volt minden más filmes pionírnak is, akik ma megtöltik a filmtörténeti könyvek első száz oldalát. Kenyéradója volt olyan rendezőknek, mint Edwin S. Porter, A nagy vonatrablás rendezője, vagy David W. Griffith, az Egy nemzet születése alkotója. Felfedezett olyan, ma már kevésbbé ismert némafilmcsillagokat, mint Clara Bow, Carole Lombard vagy Ford Sterling, és olyan örök sztárokat is, mint Marlene Dietrich, Douglas Fairbanks, Greta Garbo vagy Mary Pickford. Akiket pedig nem ő fedezett fel, azokat igyekezett átcsábítani a saját stúdiójához.
Könyvében messze a legtöbb teret Mary Pickfordnak, az „1910 körül feltűnt aranyfürtös kis leánykának” szenteli, aki első terméke annak a hollywoodi sztárrendszernek is, melynek szülőatyja szintén Zukor. Mary Pickford és Zukor felemelkedése nagyjából kéz a kézben haladt, egyidőben Hollywood kiépülésével meg a mozi világszintű elterjedésével, és minden résztvevő számára nagyon rövid idő alatt szédületes változásokat hozott.
Emlékezetes a történet, amikor a jegyszedő nem engedi be Pickfordot a moziba, mert úgy gondolja, hogy még nincs 16 éves. És még az sem győzi meg, hogy a vele vitatkozó lány hatalmas arcképe ott lóg a mozi előtt, az éppen vetített film plakátján. Pickford hiába könyörög, és magyarázkodik, hogy olyan gyorsan készülnek a filmjei, hogy nincs mikor megnéznie őket, és egyszerűen csak látni akarja magát a vásznon, a mozis a licenszét félti, és hajthatatlan. Akkoriban tizenhat év alattiak csak felnőtt kísérettel mehettek moziba, és ezúttal Mary anyja, Charlotte Pickford nem ért rá. Amúgy maximálisan támogatta lányát, menedzsere volt, sok fiatal sztár szüleivel ellentétben okos volt és jól gazdálkodott, és ezzel még Zukor elismerését is kivívta. Pedig pár évvel később, a szerződés megújításakor, anyának és lányának évi egymilliós (mai árfolyamon több mint tizenhárom millió dolláros) gázsit sikerült kipréselni Zukorból.
A könyv egyik legnagyobb erénye, hogy noha egyetlen ember szűrőjén át, de szó szerint testközelből engedi látnunk a hollywoodi filmcsillagokat, rendezőket és stúdióvezetőket működés közben, jobb és rosszabb pillanataikban. Más életrajzok ellentpontjaként vagy kiegészítéseként is kiválóan használható. Chaplin Életem című önéletrajzából megtudhatjuk, hogyan fedezte fel őt a filmipar, és azt is, hogy miként rakta össze Chaplin ezt a keménykalapos, nagy cipős, szűk kabátos, bő nadrágos Csavargó-figurát. De csak a Zukor könyvéből tudhatjuk meg, hogy melyik elemet pontosan kitől kölcsönözte (a cipőt Ford Sterlingtől, a kabátot Charles Averytől, a nadrágot pedig Roscoe „Fatty” Arbucle-től), amint azt is, hogy Chaplin Csavargó-korszak előtti rövidfilmjei bizony bukások voltak.
A könyvből az is kiderül: téves lenne azt képzelni, hogy a filmiparban Amerika mindig az élen járt. Nem, az első világháborúig Európa mögött kullogott, kezdetben jobbára történelmi filmeket importált innen, és ezeket is tíz-tizenkétperces darabokra vágva, folytatásokban vetítette, mert meg volt győződve arról, hogy ennél többet úgyse tudna végignézni a közönség együltében. Zukor volt az, aki – saját bevallása szerint – minden stúdióvezető közül leginkább hitt abban, hogy Hollywoodnak is nagyjátékfilmeket kell gyártania, és a legtöbbet volt hajlandó kockáztatni is ezért. Kis túlzással azt állíthatnánk, hogy Zukor fedezte fel az amerikai nagyjátékfilmet is.
Ez az öregúr valóban kiváló érzékkel tapintotta ki a filmiparban rejtőző üzleti lehetőségeket, és mindig ráérzett arra, hogy éppen kiért vagy miért dobog a közönség soha nem tévedő szíve. Önéletírásából egy megfontolt, szelíd, a sztárok hisztijeit is joviálisan viselő (és a költségeket fizető!) öregember képe rajzolódik ki. Persze nem mindenki látta ilyennek. Az előszóban idézett Philip French The Movie Moguls (Filmmogulok) című könyvében azt állítja, hogy „ez az ember hosszú élete során több kést repített ellenfelei hátába, mint egy jó erőben lévő késdobáló a nagy leszámolások idején”. De talán ennek ismertetését már nem várhatjuk el Zukortól. Ez valóban a filmtörténészek és más visszaemlékezők feladata.
A Magyarok Hollywoodban könyvsorozat első darabja keménykötésű, igényes kivitelezésű, fényképekkel illusztrált kiadvány, kár, hogy ez utóbbiak nyomdatechnikailag nem a legjobb minőségűek. Így Zukor, barátai és munkatársai arcvonásai többnyire fakón vagy kiégve jelennek meg a lapokon, akárcsak egy régi, sokat vetített filmtekercsen.
Zukor Adolf: A közönség sohasem téved. Magyarok Hollywoodban könyvsorozat (szerk: dr. Kollarik Tamás és dr. Takó Sándor). Ford. Kovács Dominika, Csányi Dóra, dr. Takó Sándor. Film Hungary, 2021.
