1967-ben a legtöbb, egész pontosan hat Oscar-szobrot Fred Zinnemann Egy ember az örökkévalóságnak című filmje kapta. Mórusz Tamás fővesztésének fondorlatokban gazdag históriáját a rendező a Délidő / High Noon reneszánsz párdarabjának szánta. S valóban, Kane és VIII. Henrik kancellárja számára a legnagyobb veszélyt mindkét filmben saját környezete jelenti. Pontosabban az a meggyőződés, amely szerint a civilizáció vívmányai fogják össze a közösségeket. Ám ez hit, amikor delet üt az óra, s a nap vakítóan ragyog, a bakó suhintása közben ellenük fordul, s vészjósló disztópiává válik.
Az osztrák születésű Fred Zinnemann 65 éven keresztül tartó alkotói pályáján szinte monomániásan fordult újra s újra a végzetes, sorsformáló meggyőződésű hősök motívumához. Másrészt hollywoodi alkotóként maga is magasan árazott védjeggyé alakította saját következetességét: nem csak témáit, forgatókönyveit választotta ki gondosan, gyakran utasította vissza a stúdiók előzetes színészválasztásait, és vett részt filmjei vizuális kompozícióinak, kosztümös világának megtervezésében. Zinnemann a lassan kiforró fordulatok, a dokumentumszerű aprólékossággal kidolgozott, érlelt feszültségteremtés mestere, aki filmjeinek utolsó pillanataira is tartogat meglepetéseket. A weimari köztársaságban Billy Wilderrel, és a Siodmak-testvérekkel kezdetben (Emberek vasárnap / Menschen am Sonntag, 1930) operatőr-asszisztensként dolgozó rendező filmjeinek vizuális világa fokozottan távolodott el a kísérletező, majd humanista, whitmani indíttatású lírai képsoroktól (Redes, 1936; operatőr: Paul Strand), s jutott el a távolságtartóbb, szenvtelenebb, statikus képalkotásig.
Az Egy ember az örökkévalóságnak ekkép egy tipikus Zinnemann-darab. Főhőse Mórusz Tamás ügyvéd, reneszánsz-utópiagyáros, VIII. Henrik kancellárja, aki sorozatban vétózza meg a király válását Aragóniai Katalintól, mivel hite szerint az uralkodót csak a római pápa jogosíthatja fel a frigy érvénytelenségének kimondására. A forgatókönyvet Robelt Bolt dolgozta át saját korábbi változatai, rádiójátéka és hasonló című Broadway-darabja alapján. A legjobb film, operatőr, díszlet, adaptáció és rendező mellett szintén Oscar-díjjal jutalmazott főszerepet a darabban is Móruszt alakító Paul Scofield játssza el, aki a VIII. Henriket megformáló Robert Shaw-hoz hasonlóan náci ezredesként vonult be a köztudatba korábbi, legismertebb szerepében.
(A vonatban [The Train, r. John Frankenheimer, 1964] Scofield egy intelligens, artfreak tiszt, aki a világháborús vereség küszöbén vasúton keresztül akar Berlinbe juttatni modern festményeket, hogy gyönyörködhessen bennük, Robert Shaw pedig egy éles elméjű megszállottstratégiájával vezeti páncélosait A halál ötven órájában [Battle of the Bulge, r. Ken Annakin, 1950].) A kissé meggyötört, de sziporkázó iróniájú, kegyetlen és pragmatista Wolsey bíboros karakterét a mindig páratlan Orson Welles mintegy Mórusz ellenlábasa anitéziseként skicceli fel néhány feledhetetlen momentumban. A Móruszt vesztőhelyre juttató, alattomos árulása közben is mindvégig ártatlanul megszeppentnek tűnő karrierista Richard Rich szerepével pedig John Hurt végezte el pályájának magabiztos kezdőrúgását.
Miután VIII. Henrik kosarat kap Mórusztól, a király kimondja az anglikán egyház függetlenségét a pápától, s kezdetét veheti a hitvesek minden szemérem nélkül való váltogatása, és az ellenálló kancellár likvidálása. Zinnemann a szilárd elvekkel bíró, hajthatatlan, végzetes elszántságú hős motívumát arra használja fel, hogy környezetének állandó metamorfózisát, züllöttségét és pragmatizmusát bemutassa, és egy határozott, erős kontraszttal ellenpontozza. Klasszikus hősöket mozgat modern környezetben, akik csupán hiszik, hogy ismerik a játékszabályokat, miközben végzetes kutyaszorítóba kerülnek. Ugyanakkor az Egy ember az örökkévalóságnak társadalomrajza a Délidőhöz képest kevésbé közvetlen és harsány. Kane Ben Millert legyőzve, mindenki szeme láttára hajítja porba a hivatását jelképező jelvényt, ahogy Mórusz Tamás is visszaadja kancellári ékszereit. Ám sorsa és szorongása VIII. Henrik totális, nemzetformáló hatalomépítésének árnyékában egyszerre kegyetlenebb s megfoghatatlanabb.
Mintha Mórusz magába és saját hitébe vetett állandó, rendületlen bizalma is egyre inkább természetellenessé válna az évszakok, évek váltakozása, korábbi barátainak, s pártfogoltjainak kaméleonszerű, közönyös, s magától értődő átalakulása közepette. Csak óvatos, körmönfont és kétértelmű jogi csűrés-csavarásokkal lavírozhat el a tárgyalásig, ahol az egyház képviselői hasonló szótlansággal fogadják majd törvénytelen és halálos ítéletét, mint a római pápától való korábbi elszakadásukat. Mintha ők pontosan értenék királyuk félelmetes jókedvbe burkolt, zajos és kicsattanó szeszélyeinek valódi értelmét: a halál mosolyogva, megértően és alattomosan közelít a mindenkori ellenállás irányába. Ám erről a lassú folyású, meditatív csendéleteket sem nélkülöző filmben Mórusz imádkozó szerzetesi alakja mintha tudomást sem venne. Övé a mennyek országa.
A Vatikán hivatalos ajánlásával.
