Egy halálos betegségben szenvedő karaktert meglehetősen provokatív vallási kontextusba belehelyező melodráma felettébb gyanút keltő – és ez alól az sem kivétel, ha a történet alapját valóban megtörtént események képezik. Ezért a hatásvadászat vádját messze elkerülendő, Javier Fesser ízig-vérig látványos mozit álmodott... a címszereplő Camino alakja mégis feledhetetlen.

A Camino kétségtelenül ötletes Hamupipőke-átiratának legkényesebb kérdéseit a film történetének vallási összefüggései adják. Javier Fesser filmje – jól kivehetően – igyekszik viszonylag realisztikusan ábrázolni a Jézus követését, Isten keresését a mindennapi életben érvényesíteni igyekvő egyházi törekvéseket, miközben ismerünk már legalább egy, az Opus Dei szervezetét meglehetősen irracionálisan ábrázoló, egyúttal a történeti hátteret is végletesen leegyszerűsítő és fikcionalizáló álomgyári olvasatot (A Da Vinci-kód). Az Opus Dei vallásos gyakorlatát sokrétűen – a személyes, családi és hivatalosabb, közösségi szinten egyaránt – ábrázoló Camino azonban mégsem marad teljesen sallangmentes: az egyházkritikai felhangokkal párhuzamosan papírízű mellékalakokkal is találkozhatunk a filmben. Az Opus Dei felkent szolgái és hű követői a Caminóban gyakorta kisstílű manipulátorként mutatkoznak: az élni vágyó Hamupipőke csak lopva kerülheti el a mostoha pillantásokat.

Ám a toronyba zárt élet romantikus rémképét Camino váratlanul prózaivá váló sorsa írja felül: a 14 éves lány rákos, gyógyíthatatlan megbetegedése következtében folyamatos kezelésre kényszerül, mozgásképtelenné válva készül a halálra. Noha szerelme egy Jézus nevű fiú iránt reménytelenné válik, lélekben sosem mond le annak beteljesüléséről. Javier Fesser filmje Camino alakjának fantáziadús megrajzolásával képes túllendülni a történet jellegéből adódó klisés szituációkon. A kislány személyiségébe, Camino kálváriájába álmain és vízióin keresztül nyerhetünk bepillantást – a realisztikusnak induló cselekmény részleteit egyre inkább a képzelet működés-mechanizmusain átszűrve ismerhetjük meg.

A film látványvilágának legfigyelemreméltóbb részletei azok, ahol a Camino különböző mesék motívumait építi bele a kislány képzeletvilágába – a szerelmi szál így Hamupipőke történetének kontextusában jelenik meg, míg a lány betegsége egy olyan törpe karakterével kerül párhuzamba, aki minden kérdésre tudja a választ, de mégis van egy problémája. A különböző motivikus idézetek tehát kollázsszerűen kerülnek egymás mellé a kislány fantáziáját tolmácsoló képsorokban – egyedi, lenyűgöző ötvözetet létrehozva. Mindamellett, miközben láthatjuk, miként éli meg Camino a betegségét, a kislány családjába, illetve az Opus Dei működésébe is betekintést kapunk. Camino álmainak perspektívájából azonban óhatatlanul lelepleződik a család egységének, a vallás tisztaságának illúziója. Szerencsére azonban Camino alakja képes egyfajta spirituális felemelkedés képzetét kelteni – egyszerre válhat az egyház szemében boldoggá és követheti az anyja által kiszemelt életutat, miközben saját belső vágyait sem tagadja meg.

A Javier Fesser filmjében megjelenő melodrámai szituáció – a vallásos neveltetés elfojtó tendenciái, valamint a gyógyíthatatlan betegség miatt kivihetetlen szerelem – Camino képzeletvilágán keresztül – ügyes megoldásokkal – emelkedik felül a rögvalóság életeket gúzsba kötő lehetőségein és válik többrétűvé. Pár bántó momentumot leszámítva a Camino semmiképpen sem ügyetlen film, ahogy a látványvilága sem elhanyagolható – műfajában kétségtelenül tisztességes alkotásnak tekinthető. A megható és példaértékű élettörténet részben csoda, részben eszköz az egyház szemszögéből – a spirituális élmény megélése és a hívek toborzása szempontjából egyaránt kapóra jöhet. A valódi kérdés azonban az, hogy a film valóban képes-e a csoda megörökítésére, léteznek-e csodák ilyen körülmények között, vagy Javier Fesser filmje egy – amúgy szerethető – vizuál-orgiaként tálalt „exploitation”-melodráma?