Ha úgy foglalnánk állást, hogy Liam Neeson mára rég túljutott karrierjének delelőjén, minden bizonnyal tévednénk. Az ír óriás az Elrabolva (Taken) és Az ismeretlen férfi (Unknown) során kialakított gyakorlatnak megfelelően a Fehér pokolban is kozmetikáz valamelyest az akcióhősi szerepkör megtépázott renoméján – azaz ismét csont nélkül hozza a szúrós tekintetű gőzhengert, akivel nem akarsz szarakodni. Joe Carnahan thriller-elemekkel vegyített drámai kalandfilmje azonban összhatását tekintve szerencsére jóval több, mint egy vériszamos zúzda.
Mindeddig úgy tűnt, hogy lassan a realista modorban induló (Narc / Narkó) Carnahant is magába darálja a brandekre szakosodott álomgyári gépezet, hiszen A szupercsapat (The A-Team) a nosztalgia ütőkártyájára építkező retrófilmek kárhozott sorsára jutott: az eredeti mű (esetünkben a kultikus tévésorozat) árnyéka valósággal felfalta. A rendező túlpörgetett látványvilággal és sok-sok púderrel igyekezett elterelni a figyelmet ama szomorú tényről, hogy valójában mennyire nem érdekli az alapanyag, s a végeredmény is ennek megfelelően alakult. Nem csoda, hogy a film derekasan elhasalt a jegypénztáraknál, de ez a fejlemény végül is üdvös volt, hiszen így Carnahan Hollywood berkein kívül, alaszkai száműzetésben készülhetett a visszatérésre. Az álomgyári infrastruktúrából való kiszakadás pedig manapság köztudottan növeli a szellemi kapacitást.
Szüzséjét tekintve a Fehér pokol régimódi darab. Az Ian McKenzie Jeffers által saját, Ghost Walker című novellája alapján írt forgatókönyv azonban ügyesen helyezi egymás mellé a több zsánerből összeharácsolt történetelemeket. A nyitány még elég keveset ígér: adott egy keserű múltján borongó vadász (Liam Neeson), aki rendszeresen a szájába dugdossa puskája csövét, de a halálra igazából mégsem áll készen. E módfelett giccses felütést szinte megsemmisítik a repülőgép-katasztrófa hideglelős képsorai, és aztán – látszólag – egy teljesen új film veszi kezdetét. A cselekményvilág a csapatorientált kalandfilmek egyik legősibb narratív mintáját kezdi követni: a hősök egy nyitott természeti térbe helyeződnek, ahol fokozatosan a túlélés válik az egyetlen célkitűzésükké. Dacolnak a csontszaggató hideggel, az élelemhiánnyal, és még egy kiéhezett farkascsorda is terrorizálja őket – a nézőnek hirtelen olyan érzése támad, mintha nem is Carnahan, hanem Neil Marshall (Démoni harcosok, A barlang, Végítélet, A kilencedik légió) vezényelne a kamera túlsó oldalán, és a túlélők amúgy sem népes tábora hamarosan annak rendje és módja szerint fogyatkozni is kezd.
Carnahan tehát ezúttal sem találja fel a spanyolviaszt, de azért bebizonyítja: a hogyanról még mindig van mit mondania. A rendező kitűnő érzékkel emeli a tétet, nagyszerűen adagolja a szereplőkre háruló nyomást, és a kőkemény haláltusa a néhol közhelyes sokkhatások ellenére is megfagyasztja a vért az erekben. A tábortüzes-éjszakai blokk viszont újabb vízválasztó a történet folyamán: nemcsak a karakterek pszichológiája bomlik ki bravúrosan e negyedóra alatt, de a főhős motivációja is árnyalódni kezd – a vég küszöbén apránként újraértékeli sorsát, és apja hajdani költeményét felelevenítve sikerül legyőznie félelmeit, s megacéloznia önmagába vetett hitét. Noha e belső fejlődésrajz – mely fontos többletértéket ad a thrillerszerkezetnek – meggyőző és azonosulásra ösztönző, a túlhajtott flashbackek némiképp szentimentálissá színezik (legfőképp e snittek önismétlésének mértékével van gond, tehát ez főként kompozíciós probléma). Ám ezt leszámítva felemelő megváltástörténetet kapunk, ami a katartikus fináléban csúcsosodik ki igazán (a stáblista lefutását követő ráadás azonban felesleges).
Kiválóak a motívumok, melyek ezt a fejlődésrajzot illusztrálják. A kitaszított farkas elejtése például egyfajta párhuzam arra a szituációra, amibe a főhős, Ottway csöppent: vadászból űzött vaddá vált (ez a momentum mellesleg az ókori Aktaión-mítoszt is megidézi, nem is említve A szarvasvadászt). Újabb réteget nyit az elbeszélésben a hit kérdése: noha egyik útitársa meggyőződéses istenfélő, Ottway egészen addig közönyösen viseltetik a téma iránt, míg teljesen magára nem marad a patakparton. Istennel való perlekedése ébreszti rá arra az igazságra, hogy neki is fontos helye van a világban – hiszen a vadász végső soron a teremtés „folytatója”: élet és halál uraként bábáskodik a kegyelemtől megfosztott élőlények felett. Szintúgy szimbolikus a cselekmény fizikai mozgásiránya: a figurák különböző, egyre veszélyesebb térmélységeket járnak be (lezuhanás a repülővel, a hegyoldalról a völgybe történő leereszkedés): akarva-akaratlanul is a földi pokol felé haladnak. (Így kivételesen a magyar címadást sem érheti különösebb panasz.)
Neeson játéka lehengerlő. Robusztus alkata és gyomorhangja tökéletes akcióhőssé teszi (szerencsés fordulat, hogy végül nem az eredetileg kiszemelt Bradley Cooper kapta a főszerepet). Egyetlen szemöldökráncolásában több a stílus és a nyers erő, mint Jason Statham összes arckifejezésében (amiből nagyjából másfél van neki) egyszerre. Színészi sokoldalúságát dicséri, hogy a töprengő átlagembert is hasonló színvonalon alakítja: nemes vonásain átderengő szomorúság valósághűen őszinte. Partnerei (Dermot Mulroney, Frank Grillo, Ben Bray, Dallas Roberts) szintén érzékeny játékot produkálnak, a képi világ pedig már csak hab a tortán: Masanobu Takayanagi (Warrior – A végső menet) gazdag aromájú, kékes-szürkés felvételei igazán sötét benyomást keltenek a nézőben Alaszkáról, és a szintén nagyszerű A vadon foglyai (The Edge) fenséges panorámái ehhez képest bizony vidámpark-hangulatot árasztanak. Különösen szimpatikus megoldás, hogy a különféle természeti jelenségeket (például a hóvihart) nem mesterséges úton, CGI segítségével állították elő a szakemberek, hanem azok a valódi időjárási viszonyokat tükrözik. Ez nyilván azért is alakult így, mert a produkciót gyakorlatilag uzsonnapénzből (25 millió dollárból) rakták össze. Ám azt is tudjuk: sokszor a realizmus a leghatásosabb illúzióeszköz.
Joe Carnahan végre magára talált – remélhetőleg a jövőben is szűkös költségvetésből lesz kénytelen dolgozni, s akkor kreativitása talán nem csappan meg. A Fehér pokol mindenesetre kiváló mű, az idei év eddigi legnagyobb meglepetése és egyben legjobb darabja. Modern robinzonád? Túlélő-thriller? Belső megváltástörténet? Ezt majd mindenki eldönti magában a moziból kifelé menet.
